Keserű

 

Kosárlabdázom néha.

Szállok, mint az angyalok,

hátamon feketére festett

idei számom:77

És a tükör-palánk előtt

felülről könyökig nyúlok

a vörös hússzínű gyűrűbe

a szőrtelen labdával.

Győzelmem sziszegve

fogadja magába,

hálóját tágítva az édes lyuk.

Elszállok egészen -

fiatalkoromig.

Csodálat-szonáta leng körül,

és nem érdekel

a szabálytalankodók

durváskodása miatt megítélt

büntető, nem kell a visszatérés

rögös pályánkra,

nem kell pontszerzésemért

a pályatársak elismerő fogadtatása:

lebegnem jó minden palánk fölött.

 

Páros magány

 

Fénypártás lány járt nálam az éjjel

Közös párnánkon bársony a nyoma

Kerek fele belefért ölembe

Kipattant szépen szemhéjam mögül

Copfja szivárvány hajnali kedvemen

Trillázva leng magányom szárnyán

 

Szomorkák

Halottak napjára

 

Megszámlált napjaink

Hajók siklanak a felhők között,

szárnytalanul

akár a hétköznapi gondolatok.

Tele vagyunk megélhetési gondokkal.

Szemét mindenütt.

Régen a tengert kémlelték

a vágyaktól roskadozó lelkek.

Messzire menni kívántak mindenkor.

Szemetes már minden tenger.

És sepregetnünk kell az egekben is.

Csak vágyaink nagyobbak gondjainknál.

Rendetlenítenénk szüntelen.

Üres már nekünk minden.

Az Űr, az Úr, az Órák,

amelyek életre szólóan bennünk ketyegnek.

Nagymutatók kerengnek,

minden mánus mögénk mutat.

Kelyheit nyitja a szép.

Sorba állunk édeskés adagjaiért.

Magába süllyed és tágul minden nap.

Nem fontos meddig élünk.

V-alakban vonulunk változatlan,

gyorsulunk álomkanyarokban.

Magunkra utalva:

mi leszünk az álhatatlan  csillagok.

 

Szerelmem

Tekintete kandallójának fényében

látom hiányzó felem.

Tükörképzetem melleinek gyümölcsös az illata.

Kristályokká szépült nők sorából,

karátok csiszolt tükréből

lép elém, olykor kéretlenül .

Meztelensége cirógatja

múltban tékozolt éveim.

Helye használatlan pótszék,

vendég ott ritkán ült s tapsolt

a függönyön túl sziporkázó létre.

Egész csak képzeletemben voltam.

Ködökben húztam meg magam,

társtalan isten,

sápadt villanás

rozoga gépkocsim piszkos szélvédőjén.

 

Pucér élet

 

Ma újabb redőt

rakott arcomra

a leépülés.

Szoknya lesz belőlem,

amit egy alkalommal

leránt magáról

hűtlen szeretőm.

 

Most múlok pontosan

 vén parafrázis

 A Csík Zenekar nótájára, kortársaimnak


 

most múlok pontosan

engedik hadd menjen

életem halálom

bizonyos egyetlen

 

itt állok egy helyben

ennyi  jutott nekem

pislákol  elpereg

naponta kenyerem

 

nézem  hogy elalél

bennem az élet

szatyrában sok kacat

rám ragadt remények

 

magamat siratom

figyelj már kiskomán

a kozmosz tengerén

hánykódom rakomány

 

sántikálnék  tovább veled a létben

álmaim  felpiszkált apró motorján

merevlemezem vért vibrál a gépben

múltam gát és sok cseles csalogány

 

mióta képzelem

magamat látom hol pokol

babusgatom voltam

jövőm így haldokol

 

„szilánkos mennyország

folyékony torz tükör

szentjánosbogarak

fényével tündököl”

 

Mindennapi kenyerem
 
anyanyelvem kenyerem
magam dagasztom
akad sütnivalóm bőven
magam eszem magam
kenyerem vizem házam
többedik nyelvem is velem
már nem nyelvelem hazám
házam a földet mely befogad
másságomat idegen nyelvestől
nevemet ékezetestől
á-t látom s mondhatom a b-t is
dúcát töröm és majszolom
morzsálni fölösleges napjaim
foszlósan mosolygó kenyerét
sütöm és mormogom minden Igém
között a keserűen szelídet
dobd vissza kenyérrel
 
Búcsú
 
Balassi nyomán

 

Már nem sokasodik, már nem aszúsodik

                                                                               a bú fölöttem

Éltem elégségét, létem javarészét

                                                                               szépen töltöttem.

 

Mármost józanodom, mikor tántorodom

                                                                             édes illatától.

Látom káprázatom, ébren ábrándozom

                                                                             égett világától.

 

Évek sorakoznak, mérgek rohamoznak

                                                                             félsz-felejtés helyett.

Mint rossz kábítószer, muszáj óvószer

                                                                             sok-sok évem felett.

 

 

”Mint sík mezőn csak egy szál fa egyedül

                                                                              úgy élek”,

Semmim lombozódik, kedvem  zsugorodik,

                                                                               henyélek.

 

Minden korahajnal, ébren elém nyargal,

                                                                              serkent megint.

Szép jó Violáktól, bögyös leányoktól,

                                                                              szerelemtől int.

 

De mint jó iparos, létem zűrzavaros

                                                                               jelenemben.

Már csak búcsúzásom, legyen megszokásom

                                                                                 életemben.

 

Szervusz, világ-virág, szia, észkikelet,

                                                                                  tere-fere.

Rúgtam hetvenötöt, vágyam töpörödött

                                                                                  csere-bere.

 

Inkább jómagamat, minthogy sok másokat

                                                                                   eddig szerettem.

Némely igazságtól, sok rút gazságtól

                                                                                  most búcsút vettem.

 

 
Városom
 
városom ahol szültek eszméltem
és boldog voltam akár a barmok
elsüllyedt a rágatlanul lenyelt múltban
 
járom ismeretlenektől hemzsegő utcáit
hiába keresem magam
már nem vagyok senkinek őse
sem ismerőse nem vagyok senkinek
 
boldogság kiürült jókívánság
ma nem lehet tegnapom
Atlantiszom magamban ringatom
háborogni sincs már sok időm
 
magammal viszem a múltam
epetájon szúr a gondolat
a betolakodók elleni harag s az átírt
házsongárdi sírkövek sikolya
 
 
 
 Erdő mellett
 
 
Gyökértelen fák voltak, mozgó rengeteg, és mint a folyók, az emberek és a gondolatok cseppfolyósan úsztak a messzi óceánba, ahol folyó, ember és gondolatapály és -dagály hömpölyög, hullámzik, áramlik, viharlik. És olykor tengerárként pusztít, romból, teret foglal, uralkodik. Mint maga az élet.
Amikor a fáknál több maroktelefonunk lesz, és a telefonerdő sűrűjében az égígérő erőtéren túl a csillagok közötti térben is halljuk-látjuk egymást, nem lesz nehéz elképzelnünk egykori erdőinket, amelyek a gyökértelennek hitt fáikkal tavaszi felhőkhöz hasonlatosan velünk bolyonganak a világűrben, és gombnyomásra, tetszésünk szerint fakopács, szarvasbőgés vagy elefántcsorda zajával szórakoztatnak majd minket.
 
Aqua_isle by jimmy