Tar Károly

SUMMA - ÖTÖSKÖNYV

regényes életrajz

III. kötet

Ezer kilométerekkel

1.        

Az Igazság igézetében

 

Az újságíró főiskola elvégzésével végleg elköteleztem magam: a műszaki pályáról átálltam humán pályára. Tudatos választás volt. Amikor befejeztem a műszaki középiskolát, terveztem gőzkazánt, kisebb hidat, és műszaki rajzolóként belekóstoltam a géptervezésbe, barátaimnak szóltam: a technikából nekem ennyi elég. A teljességre törekvő embernek, ennél több kell: filozófia, irodalom, zene, nyelvek. Nyelvtanulásban a Ref. Kollégiumban megkedvelt franciára gondoltam, de a műszaki iskolában csak oroszul tanultunk, amolyan tessék-lássék módon valamicskét, s mert tanulmányaim folytatására, néhány társammal együtt engem is szovjetunióbeli egyetemre javasoltak, egész nyáron készültem, átismételtem az orosz nyelvtant, egy aprócska, még a magyar időkben kapott spirális noteszbe, amit még most is őrzök, körmöltem a „puskának” jó, legfontosabb orosz nyelvi tudnivalókat.

Ha jól meggondolom, a továbbtanulási lehetőségem valamely szovjet egyetemen volt az egyetlen olyan nagyobb kivételezés, amit két utolsó középiskolai jó tanulmányi eredményeim mellett, apám kommunistasága fejében juttatott volna nekem a szocialista rendszer. A káderezés akkori, egyre nacionalistább szempontjai alapján, az eredeti tizenhat nevet tartalmazó listánkról a megyei titkár magyar sofőrjének fián kívül minden magyar nevét törölték. Az Unirea gyár munkásigazgatójának fiával együtt kosaraztam a Vasas első osztályú csapatában, őt, protekciójának köszönhetően, a káderes a német vagy a zsidó kategóriába osztotta, így került Moszkvába. Fischer volt a becsületes neve. Érdekes, hogy mindkét kivételezett végül is humán pályán kötött ki, mert Moszkvában nem választhattak egyetemet és szakot, hanem oda küldték őket, ahol hely volt. A sofőr gyereke, gyenge tanulóként, talán két tanulmányi évet bírt ki, hazatérése után, orosztanár lett belőle. A gyárigazgató fia pedig filmoperatőrként szerzett magának elismerést, na, nem itthon, hanem jobbára Németországban.

A múltszázad negyvenes éveinek végétől erőltetett iparosítás számos fiatalt kényszerített műszaki pályára. Mi, a vadonatúj műszaki középiskola első eresztése, százhetvenvalahány technikus, diplománkkal itthon nem tudtunk mit kezdeni. A fémipari üzemek főleg a Kárpátokon túl épültek. Engem ideiglenesen, amíg a szovjetunióbeli tanulmányaimra kiválasztottaknak engedélyezett itthoni egyetemi felvételire „reparticióm” megérkezett a minisztériumból, Brăilára szóló kihelyezési papírral láttak el. Másokhoz hasonlóan, nekem sem akaródzott odaköltözni azután sem, miután apámat betegnyugdíjazásának elhúzódása miatt, mostohaanyám lebeszélte arról, hogy egyetemi tanulmányaimat elkezdjem. Miután három hétig naponta sikertelenül próbáltam elhelyezkedni Kolozsváron, az ételt is sajnálta tőlem, javasolta, költözzem anyámhoz. Anyám mézeskalácsos férjével együtt a sokáig élenjáró Vitadulci szövetkezet alapítói voltak, de csekély fizetésükből két lánytestvéremről kellett gondoskodjanak, ezért vonakodtam, visszaköltözni hozzájuk. Kapóra jött Herman Bandi barátom javaslata: elszerződtünk a Duna-Fekete tengeri csatorna munkálataihoz. Olyan volt ez, mint régen, amikor fiatal legényeket toboroztak katonai szolgálatra. Aláírtuk a szerződést, mert ingyen jegyet kaptunk Konstancáig. Végre kiléphettem nyűgös helyzetemből, saját lábon kezdhettem önálló életet, és láthattam a tengert. Mielőtt elutaztunk, a műszaki egyetem felvételi vizsgája alapján jelentkeztem és felvettek a Bolyai Egyetem matematikai levelezőszakára, de a tanév alatt mostohaanyám sorozatosan „elfelejtette” utánam küldeni a kötelező ellenőrző dolgozatokat, így onnan is, akaratom ellenére kimaradtam.

Mégsem ez a faramuci helyzet vitt engem humán pályára, hanem az ösztönösség, a valamennyire is teljes ember kialakításának vágya. Szakképzett újságíróként is arra törekedtem, hogy ne ragadjam le egy rovatnál, lehetőleg a lapcsinálás minden műhelyében szerezzek gyakorlatot. Ráéreztem, hogy ezt nem adminisztratív módon, egyik rovatból a másikba kérezkedéssel, lehet megközelíteni, az ilyen döntések, különben is a főszerkesztő hatáskörébe tartoztak. A sokoldalúságot egyéni módon próbáltam: írásaim változatos tematikájával és többféle újságírói műfajban való próbálkozásaimmal lassanként elértem, hogy egyre több rovatba bedolgozhattam. A rovatvezetők, az ipari rovatvezető kivételével, ahova tartoztam, nem kértek, nem is kérhettek tőlem írást, ezért kötelező feladataim teljesítése után, olyan témákat kerestem és írtam kérés nélkül, amelyeket a rovat munkatársai nem fedtek le, amelyek nem szerepeltek heti- és havi terveikben. Az ilyen témák, a klasszikus mondás szerint, az utcán hevernek, akinek van szeme, látja, aki járkálni szeret, netán loholni bír, kis akarattal belebotlik.

Az ipari rovat munkatársainak írásai a munkaversenyről, a tervteljesítésről, a selejtgyártás elleni harcról, szóltak. Ehhez szükséges volt bizonyos jártasságra az ipari üzemekben, műszaki és technikai ismeretekre is. Ez nekem nem okozott gondot, de a feladatul kapott témákat sehogy sem akaródzott csupa műszaki kifejezésektől, adatoktól és a pártdokumentumokban használt kifejezésektől hemzsegő írásokban láttatni. Ösztönösen valamiféle olvasmányosságra törekedtem. A helyiipari vállalat gazdasági mutatóit vizsgálva, a közgazdasági elemzés helyett inkább emberekről írtam. Katonáskodásom előtt dolgoztam egyik részlegénél, ahol bicikliküllőket gyártottunk. Már írásom címével is meglepetést okoztam rovatvezetőmön kívül a lap főtitkárának. Millió darázs című cikkem így kezdődött: „Ha nem is millió, de sok, s ebből elég egy is. A helyiipari vállalat némely hiányosságát a legtöbb esetben ugyanazon „darázs” csípése idézi elő. Nem zümmög, nem döngicsél, és így a dolgozók csak akkor veszik észre, ha már ott a csípés, a daganat a vállalt testén. Valaki mégis meglátta és megnevezte ilyenformán: hanyagság!” A szövetkezet vezetőségében apám fiatalkori barátjával, Péter Lajossal találkoztam, végigvezetett a vállalaton, látásmódja, miszerint nem a termelés, hanem az ember a fontos, hatott reám.

Az Igazság akkor ünnepelte megjelenésének huszadik évfordulóját. A reárótt feladatok ellenére, az erdélyi magyar újságírás hagyományait követve akkor még olvasmányos lap volt. Irodalmi– művészet, Ifjúság, Asszonyok, anyák, lányok állandó oldalakkal és folytatásos regénnyel. Sorozatokkal, tárcába való anyagokkal, novellákkal is. Mint például a polgári újságíráson nevelkedett Somlyai László Páros történetek című sorozata, amelybe bedolgozott Lászlóffy Csaba is, akitől már az 1960–as évek elejétől verset is közölt a lap: „Vannak emberek, akik olyanok, min a nyílt tengerek/Szabadon áramlik belőlük az élet.”  A Beszéljünk a becsületről is olvasmányos sorozat volt. Az ötvenes években, a mindenben szovjet felsőbbrendűséget diktáló és erőltető központi irányítás idején is volt folytatásos regény a lapban. L. Szjomin és Alekszander Bek regényeit az a Barthmann Richard fordította, aki Németországból jelentkezett nálam a második évezred elején, színes fotókkal illusztrált önéletírásával. Nem emlékszem, mikor és hogyan került el Kolozsvárról, fényképei mutatják, hogy kikerülve zárt világunkból, minden szabadidejében világot kívánt látni, az a belső ösztönzés hajtotta, amely minden bizonnyal, mindannyiunkban már fiatalkorunkban benne volt. Svédországban letelepedve én is hasonlóképpen cselekedtem.

Újságíróként rengeteg emberrel ismerkedhettem, elsősorban munkatársaimmal, akiknek írásaiból, akár valamely más mesterségre adott inas, lopva tanultam különféle fogásokat. Emlékszem Tamás Gáspár karcolataira, Bálint Tibor írásaira (Hol is kezdődik a Boldog utca?), Marton Lili csevegéses jegyzeteire,  Tabák László ifjúsági oldalon megjelent karcolatára, Mint férfi a férfival című sorozatára, Dános Miklós bukaresti tudósításaira. Lakatos Istvánzenei beszámolóival, Szegő Júlia zenetörténeti írásaival léptem a számomra is tüneményes zenei világba.  Bodor Pál Ablak című sűrűn megjelenő rovata, a későbbi Magyar Nemzetben Diurnus aláírással állandósult jegyzetsorozatának előfutára volt. Zimán József terjedelmes riportjai, Herédi Gusztáv A vas fiai riportsorozata, Orbán Lajos írásai,  Dr. Cseke Péter, városunk közismert orvosa, népszerű Az orvosé a szó rovata, Páll Árpád írásai, és a városszerte kedvelt Xántusz János tanár úr tudományos újdonságokat figyelő sorozata, csupa okos eligazítás volt az élet rejtelmeiben.

Sajnálom, hogy nem ragadt reám László Frici mániákus jegyzetelő készsége. Naponta, apró noteszbe írogatta, szavakba és számokba sűrített naplóját. Ha azt kérdeztük tőle, hol voltunk, merre jártunk napokkal, vagy akár hónapokkal azelőtt társaságában, készséggel elővette noteszét, és sorolta kikkel szórakoztunk együtt, mondjuk a Hubertusban, hány sört, szerinte „söröket”, fogyasztottunk és mennyit fizettünk. Rendszerességét csodáltam, és amikor megismertem édesapját, aki még 92 éves korában is gépírást vállalva aktív életet élt, rájöttem, milyen fontos lehet életünkben a szülő példamutatása. László Fricit németes pontossága, munkabírása tette nagyszerű sportújságíróvá, összegyűjtött adattárának feldolgozását, hallom és ezt igen hasznosnak tartom, baráti társaság vállalta.

Megannyi jeles újságíró közreműködésével jelent meg lapunk, hirdetve a háború utáni népi demokráciába vetett hitünket, s a háború poklából menekült kolozsvári művelt emberek reményét, a civilizált életmód folytatására. 1959-ben még Munkaérdemrenddel tüntették ki Kós Károlyt, Asztalos Istvánt ünnepelték 50. Születésnapján. 1964-ben Servatius Jenő Érdemérmet kapott szobraiért.

Az 1960-as éveken egyre szaporodtak a kötelező hivatalos anyagok, a megyei pártvezetés elvárta, hogy az Igazság hasonlítson a román testvérlapra, ami színvonalában rohamosan gyengítette lapunkat.

Sokoldalúságra törekvésem másik útjára a szerkesztők által igényelt, tudatos nyelvi változatosság, a gondos szerkesztettség titkároktól is elvárt igénye késztetett. Ha a fiatal újságírónak volt ereje ahhoz, hogy a kötelező tudósítások, a híranyagok, és a lapokat akkoriban megtöltő mindenféle gyűlésekről, tanácskozásokról, konferenciákról szóló fahangú, elkoptatott hivatalos kifejezésektől, jelszavaktól és politikai közhelyektől hemzsegő  beszámolók szövegezése után, valamilyen olvasmányos műfajban, emberi hangon is megszólaljon, akkor apránként hozzászoktathatta a lapot szerkesztő titkárokat, ahhoz, hogy elnézzék saját rovatfeladatain felül végzett kontárkodásait, és alkalomadtán, lapba juttatták a titkárság hafér  dossziéjába tárolt írásait.

Erre törekedtem, miután az újságíró főiskola végzettjeként, ha jól emlékszem egyedül engem, amit bizonyított íráskészségem indokolt, a fővárosi laphoz osztottak. A főszerkesztő, feleségemnek munkahelyet igen, de lakást nekünk, hosszas utánajárással sem biztosíthatott Bukarestben, s végleg beleegyezett, hogy a kolozsvári Igazság berkeiben folytassam újságírói pályámat.

Munkakönyvem bejegyzéseiből látom, hogy 1959. január elsején 1100 lejjel kezdtem újságírói pályámat, három esztendő alatt félszáz lejekkel emelkedett 1350 lejig, és a főiskolán valamicskével jobb fizetésem volt, mint azelőtt a kolozsvári lapnál. Visszakerülésem után másfél hónappal ezt 200 lejjel megemelték 1600 lejre, két évvel később pedig megtoldották még 300 lejjel, ami akkoriban azt hiszem közepesen jó fizetésnek számított.

Akkor már ötödik éve voltam házas, 1964. június 22-én, éppen nővérem születésnapján érkezett a fiam. A feleségem szerény, könyvtárosi fizetésével, és a különféle lapokban közölt írásaimért kapott honoráriumokkal, nagyjából háromezer lejből éltünk.

Házasságom előtt, a fizetésemből spórolt minden pénzemen könyvet vásároltam. Azért hogy hozzájussak a Magyarországról korlátozott mennyiségben hozott könyvekhez, elvállaltam a szerkesztőségben az önkéntes könyvterjesztői munkát. Így jutottam hozzá például a Német László sorozathoz, az Európa Könyvkiadó Világirodalom klasszikusai és a Szépirodalmi Kiadó klasszikus költőink verseit tartalmazó sorozatának köteteihez. Ezek a könyvek a Főtér sarkán ma is létező könyvüzletbe érkeztek és kerültek elosztásra a különféle intézmények között. Amit megkaparinthattam, cipeltem a szerkesztőségbe, ahol elvárták tőlem az igazságos elosztást, amit egyrészt a sorozatokra feliratkozottak elsőbbségének tiszteletben tartásával végeztem, másrészt, mert kevés volt a pénzem, fájó szívvel kellett átengednem a könyvek javát másoknak, magamnak főleg versköteteket, filozófiai munkákat, zene– és filmesztétikai tanulmányokat tartottam meg.

Könyvvásárlásaimról két emlékezetes történet jut eszembe.

Mezei József 1959-ben jogi diplomával Asztalos István fiának társaságából érkezett a szerkesztőségbe. A társaság két lánytagja, Kovács Magda és Tóth Ildikó egy időben naponta látogatta Jocót. Magda, fiatal kora ellenére a város előkelő hölgyének számított, határozott fellépésű, kozmetikáltságának köszönhetően mutatós lány volt, a szerkesztőség fiatal tagjai szerint nyilvánvalóan „hülyítette” Jocót, aki amolyan kicsi állú, nyávogó hangú, szolgálatkész fiatalember volt. Céltudatosan tanult angolul, már azért is tiszteltem. Amikor új angol-magyar szótárt szerzett, sietve megvásároltam az ő régi, de nekem hasznos Yolland-szótárának dr. Róna Éva  által szerkesztett pótlását, amelynek kemény fedele eltűnt a háború ideje alatt, amikor kölcsönzője vonakodott visszavinni a Ferenc József Tudományegyetem  Történeti Intézetének könyvtárába. A szótárban, sokkal később, mert angolul azóta sem tanultam meg, egy oldalnyi gépelt szöveget találtam, csupa érdekes angol nyelvű könyvcímeket, amelyek megrendelhetők voltak a londoni Nemzetközi Könyvterjesztőtől. Pszichológiai és művészeti könyvcímek voltak. A lap alján pedig egy álmodásra igencsak megfelelő kérdés állt: Meglátogatnád te vagy barátaid az idén Londont? Na, ná! – gondoltam a megadott címet böngészve, ahol a jóindulatú látogató ingyen könyveket és művészeti lapokat, valamint londoni útikalauzt is kaphat. De mire, svédországi társadalmi segélyemből spórolt pénzemen mégis eljutottam az angol fővárosba, kiment a fejemből a Jocótól örökölt szótár. A sors pedig éppen olyan kegyetlen, mint ismerjük, azt hiszem Jocó, aki úgy tudom, szépen beszéli ezt a világnyelvet, azóta sem látta Londont.

Kiszámíthatatlan sorsunk és a könyvek sorsa is.

Egy délelőtt Magda azzal rontott be a szerkesztőség művelődési rovatának szobájába, hogy valami cuki női exportcipők érkeztek valamelyik üzletbe, de mert nincs pénze, szívesen eladná Kosztolányi válogatott műfordításainak néhány, szép kiállítású, keményfedeles vászonkötésű könyvét, amit a magyarországi Szépirodalmi Könyvkiadó ötszáz példányban a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó számára is nyomtatott. Ritka könyvecskék voltak, kapva kaptam rajtuk. Jocó éppen házon kívül volt. Azt hiszem hétfőn történt, amikor rendszerint Lakatos Pista bácsinak a kolozsvári filharmonikusok vasárnapi koncertjéről írott sietős beszámolóját tettem tisztába, mert, ahogyan biztatott: ez nem hiányozhat a lapból, a kolozsvári zenei életnek nyoma kell, hogy maradjon, s ezért közel egy esztendőn át dolgoztatott amit, cseppet sem bántam. Sokan mások mellett, nekem ez a csupa lelkesedés és jókedv-ember azért volt bácsi, mert gyermekeivel, Ádámmal és Évával egy társaságban játszottunk gyermekkoromban, amikor a Görögtemplom utcában laktunk. Tőle kaptam első munkáért járó pénzem, egy gyönyörű Horthy portrés ezüst ötpengőst, mert 1943 húsvétja előtt segítettem temető melletti háza körüli rendezésekor a kavicshordásban.

– Könyvterjesztőként bizonyára tudod, ki adna érte pénzt? – csapott le reám Magda. Amennyi pénz volt nálam, mind odaadtam neki. Később kiderült, hogy egyetemi tanár apja könyvtárából emelte el a köteteket, és amikor ezért felelősségre vonták, azt állította, hogy nekem kölcsönözte. Később Magda eltűnt a városból, angol szakot végzett és valahol Amerikában kötött ki, szülei visszakérték a könyveket, én pedig felháborodva a dolgon, felfedtem, hogy mikor és mennyiért jutottak a kötetek tulajdonomba.

A Magdától vásárolt könyveket és a Jocó szótárát is, kétezer hatszáznál több leltározott könyvemből, mintegy ötszázat válogatva, Magyarországba áttelepült barátaim és ismerőseim segítségével, az 1980-as évek végén átjuttattam a határon, onnan pedig rendre, postai küldeményekben lányomhoz Svédországba. Lányomtól aztán, évek alatt rendre visszakerültek hozzám. Emléktárgyaim csupán. Ma már nekem is könnyebb az elektronikus könyvtárakban dokumentálódnom, mint könyveimet lapoznom. És a zsebemben lapuló e-könyvemben is, ha akarom, több kötet fér, mint amennyit egykor, nehezen gyűjtött és féltett könyvtáramban őriztem. Volt, amikor messziről látható tréfás felirattal óvtam egyetlen vagyonomat:

Könyvet kölcsön nem kérj, mert nem adok és csak megutállak!

 

A vérbeli könyvgyűjtők, mint például az a Jókai utcában lakó matematikai tanár, aki szabadúszóként egyetemi felvételizőknek adott órák díjából tartotta fenn magát, és vásárolt annyi könyvet magának, hogy lakásának egyik szobájából a másikba, csak a padlón felhalmozott könyvrakások közötti keskeny folyósokon lehetett közlekedni, Keresztes Zoli titkos könyvlerakatát látogatták rendszeresen. Keresztes a főtéri antikvárium felelőse volt, megbízatása alapján nemcsak eladhatott, hanem átvehetett, vásárolhatott a lakosságtól könyveket. Egyféle cenzor feladatra is vállalkozott, a tiltott könyveket zúzdába küldte. Örményként üzleti szellemmel megáldott ember volt, egy kis tömény itallal kedveskedve, bizalmát nem volt nehéz megnyerni, és szellemi életünk ismertebb egyéniségeihez hasonlóan, raktárában az újságírók is helyet kaptak. Többünk neve kis cetlin jelezte a számunkra félretett könyvcsomót a könyvraktár félreeső helyére állított könyvespolcon. Érdeklődési körünknek megfelelően félretett számunkra tiltott könyveket is. Volt miből válogatnunk, mert a régi Kolozsvár polgári családjainak gazdag könyvtárait rendre eladogatták a megélhetési gondokkal küszködő utódok, az 1950-es évek végén tarolhattak az új és tehetősebb könyvbolondok.

Emlékszem, az apám lakásában, Vass doktortól maradt díszes kötetekre: a Magyar Szabadságharc nagyméretű, vörös kötésű díszes albumaira, amit szívesen lapoztam szabadidőmben. A magyar történelem dokumentumainak cigarettapapír vékony rizspapírra nyomtatott másolataival tele, vaskos, aranyozott díszes kötetekre, lexikonokra. Divatos regények díszkiadásai között turkálhattam mindaddig, amíg apám Kiss nevű barátja értelmiségi pályáról álmodozó fiának nem ajándékozta, nagy bánatomra, valamennyit. Kosárszámra vitte, hogy aztán viszontlássam „talált” kincseim nagy részét az könyvantikváriumokban.

Keresztes Zoli egyszer az Erdélyi Szépmíves Céh teljes, halinakötésű sorozatát ajánlotta „pult alól”. Ára kéthavi fizetésemet felemésztette volna, ezért fájó szívvel, le kellet mondanom róla, csak az vigasztalt, hogy a sorozatot végül mégis megvásárolta valaki, kollegáimmal együtt örvendtünk, hogy nem került a zúzdába.

 

Tudatos humánérdeklődésem katonakoromban kezdődött, klasszikus orosz és román írók műveire bukkantam a könyvtárban, Tolsztoj, Gogol, Goncsarov, Turgenyev, Csehov, Dosztojevszkij és Negruzi, Odobescu, Creangă, Eminescu, Sadoveanu, Rebreanu, Caragiale, Zaharia Stancu könyveit eredetiben csigalassúsággal olvastam, de ha úgy adódik, hogy csak más idegenebb nyelvű könyvekhez jutok, elszántságomban azokon is átrágtam volna magam.

A mindennapi könyvolvasásra anyám szoktatott mindenféle ifjúsági regényekkel, amelyekből az iskolai kötelező olvasmányokon kívül, ma már csak May Károly Vinnetou könyveire és az Itt a piros, hol a piros címűre emlékszem, amit kölcsön adtam Kürthy Miklós osztálytársamnak, és mert elfelejtette visszaadni, örvendek, hiszen a kölcsönző neve így máig megmaradt emlékezetemben. Örömmel fedeztem fel nevét a kolozsvári tankönyvszerkesztők névsorában.

 

Zenei érdeklődésem gyökerét hiába keresem a gimnáziumi énekórákon tanultakban, inkább Viorel barátom citerajátéka hatott reám, annyira, hogy sarokban porosodó gitárunkat sanyargatva nem a divatos dallamokat próbáltam belőle elővarázsolni, hanem a bennem motoszkálókat. A Marianum melletti írószer- és papírüzletből vásárolt kottavonalas lapokon próbáltam rögzíteni ezeket a furcsa kis dallamokat. Gimnáziumi tanulóként még nem jutottam el az Opera előadásaira, véletlennek köszönhetem, hogy az 1906-ban közpénzen épült, Magyar Színház utolsó előadásán a János Vitézt bámulhattam végig az egyik második emeleti páholyból, mielőtt a hatalom végleg kiebrudalta a magyarokat ebből a tetőn elhelyezett kétoroszlános, impozáns épületből. Nemrég, miután operaénekes unokaöcsémnek tapsolhattam most már a központi páholyból, bejártam a nagyszerű épületet és szomorúan tapasztaltam, hogy az eltelt félévszázad sem volt elég ahhoz, hogy a város megtízszerezett román lakossága legalább annyira belakja, kihasználja ezt az épületet, mint annak idején tette ezt a háromnegyed-százezres magyar lakosság színház- és operakedvelő rétege. Az emeleti páholyok sötét körfolyosói elhagyatottak, kihasználatlanok, operaelőadásokon lézengenek a nézők, sikernek számít, ha negyedig, netán félig telt a földszinti nézőtér.

Zenei műveltségre vágyódásommal is úgy jártam, mint a szobrászattal, ami reám ragadt nevelőapám ösztönös, mesterségével járó formaérzékéből, de kevés volt a kézimunkaórákon aratott dicsőségem „művészetem” gyarapításához, nem akadt, akitől a szobrászat alapvető dolgait elsajátíthattam volna. Szüleimnek eszükbe sem jutott, hogy valamely művészeti iskolába írassanak, ha egyáltalán volt ilyen iskola azokban a háború utáni szűkös, a betevő falatokért küszködő esztendőkben.

Három esztendei katonáskodásomból mindenféle kultúrára kiéhezetten érkezve szülővárosomba, délelőttönként munkát kerestem, este, mégpedig minden áldott este valamilyen közművelődési rendezvény hallgatóságát gyarapítottam. Tudománynépszerűsítő, művészettörténeti, népnevelői előadások rendszeresek voltak abban az időben. Az előadókat legkedveltebb tanáraimhoz hasonlíthattam, nevükre már nem emlékszem, de arcukat időnként elővarázsolja agyam: egyiktől Róma kincseiről, másiktól hallhatatlan zeneszerzőkről, harmadiktól város közeli tájak természetrajzáról tanultam. Ma már tudom, hogy ők voltak a második világháború poklait túlélő, az osztályharc hevében félreállított kolozsvári értelmiségiek, akik inkább elhivatottságból, mint az előadásaikért kapott aprópénzért, vagy vállveregetésekért, az akkor még magyar kultúrájától kincses városunk néptanítói voltak. Lelkesedtem értük és a helyi lapnak küldött jegyzetekkel népszerűsítettem tudatos népszolgálatukat.

Mielőtt a laphoz kerültem, ismertem a város összes klubját, könyvtárait, minden valamirevaló művelődési rendezvény színhelyét. A fővárosi főiskoláról visszatérve ezért nem esett nehezemre, amikor a művelődési rovatba osztottak, és reám bízták a közművelődés területét, amit akkor tömegkultúrának neveztek. Kozma Elza volt a rovatvezetőm. Energikus, nagymunkabírású, szemüvegesen szigorú, szókimondó nőt ismertem meg benne, korlátlan önbizalma, gátlástalansága egyszerre volt számomra taszító és vonzó, hiszen céltudatos törtetésének eredményessége kápráztató volt. Szövegei az akkori megtámadhatatlan újságírói nyelv kereteiben belül buzogtak kifogyhatatlanul, oldalakat szerkesztett és írt bármiről, ami pártirányítást követő tervünkben szerepelt. Árvaházból kikerült lányként, megszokottan fegyelmezett energikussága és törtetése a proletárdiktatúra személyekre lebontott tudatosságával párosult, égett a munka kezei között. Az elébe került kéziratokat majdnem olyan nagystílűen vágta, faragta problémamentesen közölhetővé, ahogy azt a lap főtitkára, Imecs Jenő tette. Kettőjük között a főtitkár volt a felkészültebb, műveltebb és diplomatikusabb.

Két jellemző történetet őriztem meg emlékezetemben rovatvezetőm szöveggyártó munkájáról.

Valamelyik munkásmozgalmi évforduló kapcsán Nagy István író, akkor már állami díjas és a Román Akadémia tagja, terjedelmes írása került hozzá szerkesztés végett. Miután összekaszabolta, vette észre, hogy ki az írás szerzője, de nem visszakozott, nyomdába küldte a saát változatát. Persze, hogy botrány lett belőle.

Olykor a megyei párt propagandaosztálya reánk parancsolt, hogy a román testvérlap valamely tematikus oldalát rögtön vegyük át. Elza is kapott a sürgős munkából, fordítását senki sem ellenőrizte, ezért egy mezőgazdasági témájú összeállítás szőlőtermelést elemző írásában a viţa de vie(bortermő szőlő, szőlővenyige) kifejezést szó szerint élőborjúnak fordította. Következménye nem lett a tévedésnek, mert az ilyen oldalaknak nem akadt olvasója, tehát reklamálója sem.

Egyébként Elza közvetlen és barátságos volt nemcsak beosztottjaival, hanem mindenkivel a szerkesztőségben. Nagyon szeretett enni. Ez nem látszott alakján, mert csupa idegember lévén, örökös nyüzsgésével szervezete felemésztette minden fölöslegét. Távol áll tőlem, hogy összehasonlítsam Elza újságírói munkáját Bajor Andor sziporkázó műveltségével, a hasonlóság csak annyi, hogy Bandin sem látszott nagyétvágyúsága. Ezt onnan tudom, hogy éléskamrájában, minden eshetőségre ötvennél több halkonzervet tartott, képes volt egy egész veknit és egy szál kolbászt harapdálva végigmasírozni a Főtéren, s beülni a Bábszínház nézőterére, ahol a román nyelvű előadás bábjaival való szokásos párbeszédben, a magyar nyelvű előadások számának korlátozására utalva, nagyhangon naivan kérdezte a román bábtól: Magyarul nem tudsz? Később, a hetvenes években, amikor készséggel fellépett Matinéinkon, és büszkeségemre, sikerült fiatalabb szatirikus írótársával, Zágoni Attilával és Sinkó Zolival egy színpadon szerepeltetnem őket, brassói szereplésünk díszebédjén az előétel és a leves után három óriásflekkent könnyűszerrel elfogyasztott, sokunk csodálkozására. Csodálkoztunk, mert csupa csont és bőr ember volt. De csupa ideg is, ezért akár Kozma Elzán, rajta „sem fogott” az étel.

 

Az Igazság művelődési rovatában születhetett és terjedt a szerkesztőségben az a szokás, hogy közös tízórainkat sorrendben, mindig más és más szerezte be, és terítette ízlésétől függően mutatósan vagy lacikonyhásan a rovat négy íróasztalából az akkor még egyik gazdátlanra. Rendszerint zsemle különféle felvágottak, paprika, paradicsom volt terítéken. Az ötletesebbek rakás gőzölgő „mititei”-el próbáltak kitenni magukért. De senki sem érte el Takács Margit sokat emlegetett és dicsért színvonalát, akinek, cselédje hatalmas lábosban hozott káposztás kockát, máskor szilvaízes derelyét vagy csirkepaprikást a tízóraizó társaságnak. Ebbe a társaságba a szerkesztőség barátságos emberei tartoztak, akik előtt kötetlenül cseveghettünk, viccelődhettünk. A karót nyelt tisztviselő hajlamúak, a szüntelenül robotoló gépírónők nem tartoztak közénk. Kollegáim vágyakozó sóhajtásaiból tudtam a nagyasszony ajándékozta lakomákról, mert mielőtt a szerkesztőségbe érkeztem volna, államtanácsosnak kinevezett férjével együtt, a fővárosba szólította a sors, de visszatérésem után egyszer váratlanul, hatalmas fazék töltött káposztával érkezett látogatóba, és társaimmal együtt méltányolhattam, hogy rendkívül magas pozíciójában sem feledkezett meg egykori munkatársairól. Természetes viselkedése, ellentéte volt a mindig feszélyezetten hivataloskodó, valamiért örökké körülményeskedő főszerkesztőnkének, akit kockához hasonlítottam, éleivel mindegyre, akaratlanul is beleütközött a szerkesztőségben kialakult baráti hangulatba, megjelenésével lefagyott rólunk fiatal korunkkal járó természetes vidámságunk. Egyszer, éppen a tízórai nagy zabálásunk idején nyitott be a szobánkba, zavart tekintetéből látszott, nem érti, mi történik ott, s ahelyett, hogy elfogadta volna közvetlen invitálásunkat, ijedt képpel kihátrál a szobából. Később a párttitkárnál tapogatózott, és a hétvégi elemzéskor tett rosszalló megjegyzést a szerinte nem pártlap szerkesztőségébe való dologról. Az idősebbek jobbnak látták lemondani apró délelőtti ünnepünkről, mi fiatalabbak pedig délelőttönként, miután leadtuk kötelező penzumunkat, csoportosan átballagtunk az Unió utcai Leányvárba. A Kötő utca felől, a konyhán át nyomultunk a vendéglőbe, hogy a szakács tudjon rólunk, és küldje a nekünk tartogatott szokásos forró csontvelőt, öblös csuporban, amely pirított kenyérre kenve, borssal, paprikával bőven fűzserezve és sózva sörkorcsolyának kitűnő volt. Félórás, sohasem óránál hosszabb kikapcsolódások voltak ezek, nem vittük túlzásba. Küldönceink, a cigányosan aprópénzt kunyeráló Sanyi, és az aprótermetű keményen katonás Tuzson úr is tudta, hol keressen, ha szükség volt reánk a szerkesztőségben. Németh Ernő, Túrós Laci, László Frici, Nagy Károly, Pálfi Mircea, Vajda Andris, Székely Pali és Imecs Jenő, amikor főtitkári teendői engedték, voltak, olykor csak egymást váltva, a rendszeresen tízóraizók, de hozzánk csapódott később időnkén Orbán Feri, Kiss János, Bazsó Zsiga, és olykor a furcsán zsugori Bajka Pali is. Említettem már egyik, két napos terep utunkat, amikor Pali étlen-szomjan azzal menekült a költekezés elől rettenetese bőséges vendéglői zabálásainkon, hogy nem éhes, de amikor egy város közeli faluban, disznótorba csöppentünk, az ingyen flekkenekből három óriásit simán bevágott.

A fiam születését megünnepelendő, tágas, egyszobás, legénykorom bútoraival, gyéren berendezett Kül-Magyar utcai lakásomba gyűltek a lap fiatalabb munkatársai. Előtte, a járókelők megértően mosolyogtak azon, hogy zajos fogadtatásban részesítettük a szomszédom Stanca szanatórium ablakában, a feleségem karjában szunyókáló csecsemőt, a fiamat. Zajos társaságunk jókedve, mint más alkalmakkor is, Túrós Laci kifogyhatatlan röhögtető tehetségének köszönhetően, hajnali négyig kifogyhatatlan volt. Akkor már az innivalók is elfogytak. Bajka Pali egy üveg saját ajándékborát is megbontottuk, de mert nem ízlett, „hazamentek a legények”. Pali maradt. Nem emlékszem, miről, de arra igen, hogy ráérősen, álmosító folyamatossággal mesélt. Nem vagyok nagy ívó, életemben még egyszer sem sikerült berúgnom. A Pali borosüvege, egy óra teltével, még csak félig volt. Megfigyeltem, hogy az italos embereket ösztönösen marasztalja az asztalon található innivaló. Palinak sem akaródzott otthagyni a saját borát. Hat órakor, fogtam és becsomagoltam az üveget, a nagy és mindig homályos kapualjunkon át kikísérem az utcára, buzdítottam, igyekezzék haza, aludjon egy órácskát a munkaidő kezdetéig.

Fizetésosztáskor is rendszerint együtt voltunk a késő estébe nyúló, nekünk régi melós szokás szerint, ünnepi ebéden. Egyszer a főtéri Szamos vendéglőben a nagyevő Nagy Karcsi végigette a tekintélyes étlapot. Húslevesből repetírt kért, és utolsó tételét sem hagyta ki: ott a szakács neve állt. Odaintette a pincért, rámutatott az étlap aljára nyomtatott sorra, és a nyomda hibájára valamint aznapi nehéz, képességeit felemésztő munkájára hivatkozva nehezen olvashatónak minősített, látatlanban, abból is rendelt kisadagot. A főúr megértően elsietett. Kisvártatva, hatalmas bőségtállal megjelent a főszakács. Tisztázta, hogy a nehezen olvasható sorban az neve szerepel az étlapon. Megértésünket kérte, hogy ezt a bőségtálnál kisebb adaggal nem bizonyíthatja. Egy láda Leánykával háláltuk meg jóindulatát. László Frici szerint ez a fogás éppen jó volt „fojtásnak” 

A családos Szakács Ernő, Kászoni Gazsi, Ördög Béla, a pártitkár Dózsa Sándor és felesége valamint a szerkesztőség női tagjai, Reisz Katalin, a Greta Garbo külalakú, hol ridegen fagyos, hol pedig mézes-mázosan nőiességét fitogtató Molnár Erzsébet és nyíltszívű, igazságos Sőniné, aki később ugyancsak Molnár Erzsébet néven írt, valamint Mihály Béla a falusi gazdálkodás megszállottja, és a nálunk sokkal idősebb munkásíró Zimán József nem jöhettek számításba az ilyen lakomákon. A külpolitikai rovat két, magyarosított nevű embere, Erős László és Hegyi István idősebbnek mutatták maguk koruknál, diplomaták viselkedésére következtettem viselkedésükből, délutántól késő estig a telexgép papiszalagra pötyögtetett szövegeivel dolgoztak, hetenként egyszer írtak összefoglaló külpolitikai kommentárokat, a heti elemzéseken kívül nem vettek részt a szerkesztőségi életben. Mások pedig sajnálták a vendéglőkben elszórt pénzt. Mezei Jocó, a nekünk felsőbb köröket jelentő személyekkel barátkozott: Asztalos István fiának társaságához tartozott, aki a legszebb kolozsvári lánynak udvarolt és el is vette feleségül, hogy valamelyik afrikai országban geológusként Ceauşescu figyelmét is elnyerje, majd visszatérve szülővárosába, a rendszerváltozás után a majdnem felszámolásra jutott Erdélyi Napló kiadójának tisztjét vállalva, álljon a közjó szolgálatába.

 

Elza a fergeteges délelőtti munka után rendszerint hazaviharzott megpakolt cekkereivel. Jocóval általában késő délutánig maradtunk, dolgozgattunk, barátkoztunk. Jó érzékkel a képzőművészetet választotta szakterületéül, különféle szakfolyóiratokat tanulmányozott, jogi végzettsége folytán kedvelte a szövevényes mondatokat, amelyek homályos értelmét, mert élvezettel utánozta, szóvá tettem. Ő ínyenceknek való csemegeként magyarázta a sajátos képzőművészeti kritikák mondatait, és szívós munkával számottevő szakemberré képezte magát. Igyekeztem tanulni tőle. Például beszélni, fogalmazni. Nem tudom honnan tanulta, de mert hasznosnak ítéltük, időnként beszédgyakorlatokat tartottunk. Mondott egy szót, például: béka. Versenyeztünk, ki, hány percig képes egyfolytában, összefüggő, értelmes szöveget mondani a békáról. Amikor reám került a sor, igyekeztem hozzá hasonlóan, egyre bonyolultabb, kifejezéseket találni, hogy megnehezítsem szövegelésünket. Máskor órák hosszan csendben ültünk, mindenféle szövegeket írtam, hogy a gépelést gyakoroljam.

 

Ősz van. Mint tavaly és tavalyelőtt.

rozsdás kertek gyümölcsfái alatt

égett kóró és lomb szaga száll.

A szél kavarta füstöt talán jelként

küldték a magasba: Ősz van!

A külvárosi kertek gyomfedője barna.

A hóstáti kertekben reggeli harmattól

csillognak a tömött káposztafejek

Mennyi szín, s mind olyan, mint tavaly,

de a szomszéd vasutas hajában

mit keres az ezüst? És lám,

a nyugdíjas Kis bácsi bottal jár,

Klárit pedig, ki tavaly még lány volt,

ma szülni vitte a fehér autó.

Micsoda ősz, és micsoda csodavilág,

a városban új házak festett szaga száll.

………………………………………

 

A szavak maguktól jöttek, van úgy, hogy magával beszél az ember. Odaadtam Jocónak, amit írtam, s kérdeztem, mi ez?

– Versféle – mondta másnap, s mert nem vártam, nem esett rosszul, hogy nem bíztatott. A vers további soraiból látom, hogy az akkori vonalas lelkesedés fűtött engem is: „a gondok most is mélyek és marók/  tegnapi tervet ma váltjuk valóra” fogalmazásból visszaköszön az akkoriban használatos újságnyelv, bizonyításául annak, hogy olyan emberek között éltem, akiknek hitével lelkesen azonosultam. Éppen csak annyi volt a különbség, hogy néhanapján sikerült ki-kitörnöm a sablonból.

Egy vasárnap délelőtti hazafias lakóházépítésről kért beszámolómban téglavirágok-ról írtam, amit Molnár Erzsébet költőinek nevezett, és ez azért esett különösen jól, mert Erzsébet amolyan könnyen lelkesedő, igazságainkért piros rózsás arccal bátor szókimondó, tenyeres-talpas asszony volt, Sőni Pál egyetemielőadótanár felesége, aki éppen azokban az években írta a romániai magyar irodalom történetének tankönyvét középiskolások számára.

A hídelvei református templom oldalán, a vasútállomás felé, az emlékezetes kolozsvári bombázáskor romba dőlt házak helyén emelkedtek az új háztömbök, ide kellett az önkéntes segítség. Békés vasárnap délelőtt volt, szóltak a harangok. Jegyzetemben őszintén, neveltetésemnek megfelelően fogalmaztam a minden bizonnyal provokatív kérdést: Imádkozni kell most, vagy dolgozni? Fellapozom a régi újságkollekciót, keresem, de nem találom ezt a kérdő mondatot. Leírtam, erre biztosan emlékszem, de valószínűleg Imecs Jenő, jó érzékkel kihúzta, s ebből látom, azt hiszem, joggal feltételezhetem, hogy a pártlapnál elvárható, de családi indításomból adódó balosságommal kissé túllőttem a célon.

Nem voltam vallásos, de soha egyházellenes, későbbi tetteimből is levonhatom ezt a következtetést.

Idetartozónak érzem, ezért néhány évet előreugrom, s ott látom magam a főszerkesztői megbízatással Szék községben, amint a szerkesztőség vasárnapi találkozóját szervezem az olvasókkal. Kimentem előtte, azt hiszem egy vagy két nappal, és aprólékosan végigjártam minden illetékest a találkozó sikeréért. Miután a falu vezetőivel megegyeztem a találkozó helyéről és idejéről, amit a szokásoktól eltérően nem a klerikális reakció ellenében az istentisztelet idejére, hanem utána rögzítettem, és hirdettem falragaszokon és betelefonált hírben a lapban is, fogtam magam, és a mellém adott hivatalos ember megrökönyödésére, miután magamra hagyott, bekopogtam a tiszteletes úrhoz. Kíváncsian fogadott, mint a mesében, hiszen a templom emberének olyan madár lehettem, aki portáján nem láthatott. Azzal érveltem, hogy lapunknak a közérdek szolgálatában mindenkire számítania kell, a község ügyes-bajos dolgainak intézéséből az egyház sem maradhat ki. Apám évtizeddel azelőtt, a szamosújvári katonai komisszáriátus vezetőjeként a besorozás előtt egyszer még a helyi táncházba is ellátogatott, hogy közgyűlésre hívja a katonáskorú fiúkat és szüleiket. Ezt emlékirataiban olvastam, tehát úgy tűnik zsigerekből cselekedtem a demokrácia naiv felkentjeként.

A találkozón a kultúrház tömve volt székiekkel, amit a főszerkesztő csodálkozva nyugtázott.

– Ilyen még nem volt – szaladt ki a száján, s akkor jött igazán zavarba, amikor a tiszteletes úr is szót kért és a község lakóinak nevében világosan megfogalmazta a falu korszerűsítésének teendőit.

A találkozó után előfizetőink száma többszörösére ugrott Széken.

Hasonlóképpen történt Magyardécsében is, ahova a megyei pártszervezet parancsából kerültem, bő háromhetes ott-tartózkodásra. Miután a termelőszövetkezet által kijelölt családnál elszállásoltak, első utam a tiszteletes úrhoz vezetett, aki három évtizede szolgált a ropogós cseresznyéjéről híres faluban. Aztán gyakori vendégeként sok érdekességet megtudtam a falu történetéből és gondjaiból. Szorgalmát csodáltam. Kiderült, hogy a Biblia aprólékos magyarázatát elvégezte, több mint ötezer gépelt oldalnyi munkájáért tisztelhettem. Barátságunk révén vált szorgalmas levelezővé.

– Küldtem írást, többször is, de mert a lap által végzett ellenőrzésekor kiderült, hogy pap vagyok, nem közöltek egy sort sem.

– Akkor nincs más mód, válasszon magának valamilyen gyakoribb nevet, valamilyen írói nevet, s a többit bízza reám.

Így történt, s jól jött, hogy miután Dózsa Mária szülési szabadságra távozott, és ideiglenesen reám bízták a levelezési rovatot, a magyardécsei pap tudósításai álnevén rendszeresen megjelentek az Igazságban.

Kényszerű magyardécsei ottlétem alatt megszerettem ezt a falut, riportsorozatot írtam róla, erről majd időrendi sorrendben lesz még mondanivalóm.

 

Huszonhárom esztendős koromban kezdtem az újságírást. Akkori magamról, a napi propaganda hatásairól árulkodnak akkori versformába szedett önvallomásaim, amelyeket most, félévszázad múltán, a Gondolkozhattam volna másként? kérdéssel vizsgálgatok, de nem érzek kényszert arra, hogy felmentsem magam.

 

Munka

 

Érett szemektől duzzad a zsák

A földeken zörög már a kóró

Városunkban új ház vár reád

Gyárunkban a vas pirosan forró

 

Hegylábán folyó térül szűz mederbe

S a mélyben feketét izzad

sok bányászhomlok. A próbavederbe

ott, új acélkút olajkincset ad.

 

Napról-napra így megy ez nálunk:

Öröm simogat munkásfejeket.

És tudjuk már miért feszül vállunk.

 

Merész álmunk nem ismer határt.

Csillagunk alatt hajtjuk az életbatárt.

S a munka holnap a Holdra visz.

 

(1959 őszén)

 

Igen, 1959 őszén írtam ilyeneket. A piros és a fekete jelzőkből, és a csillag szimbolikájából az egyszerű emberek korabeli lelkesedését befolyásoló propaganda visszhangzik inkább, mint a valóságismeret. A kezdeti népi demokráciába vetett hit, neves politikusainkat is magával ragadta. Nem tévesszük össze ezt a naiv lelkesedést a későbbi legjobb írástudóinknál is fellelhető szervilizmussal, vállalt vagy kikényszerített pártfeladatból született hozsannázással. Még a rendszerváltás előtt, Lázár László (Lazics) terjedelmes dolgozatban idézte kiválóságaink megalkuvásból született műveit, írása, az általam két kötetre tervezett és szerkesztett Ifjúmunkás történet és antológia számára született, s amikor ennek kiadását a Cseke Gábort valamiért éppen akkor nem szívlelő Domokos Géza, bizonyára általam nem ismert más okokból is, nem támogatta, kárba veszett munkánk, és az összeállításra valamint a szerkesztésre fordított hónapokig tartó munkám kárpótlásául, a magyarországi ifjúsági lapnál töltött hivatalos vendégeskedésemkor magammal vittem, és a magyar újságíró iskola igazgatónője segítségével szaklapban való megjelenésre ajánlottam. Mondták, hogy megjelent, de nem jártam utána. Akkor még nem volt Internet és a magyar újságírók szaklapját nem akadt, aki becsempéssze az országba.

A rendszerváltozás után, ifjúsági lapunk Matinéin sikeresen szereplő gitárosunk összeszedett ennél több a bizonyítékot írástudóink kényszerű vagy valamilyen meggondolásból önként vállalt pártos magatartását bizonyítandó. Nevén nevezte az alkotókat és erdélyi különlegességekként, Prostitutiorum Transynvaniae vagy ehhez hasonló címmel közzétette a világhálón, mire az RMDSZ valamilyen tisztjébe emelve sikerült a tömegesen hallgatásra felesküdteknek őt is elhallgatatniuk. Svédországban is ért meglepetés, amikor nagy elismertségű írótársam valaki(k) által előkotort  pártos versét szellőztették a világhálón. Meghurcolt, elítélt ember volt, hősként tisztelték, aztán, mert, kényszerűnek nem mondható huszonkét esztendei hallgatás után nyilvánosságra került, azt is beismerte, hogy besúgó volt. Fölösleges elítélni és jelzőkkel illetni, amiért sok sunyin lapító társával együtt, buzgó vallásossága ellenére, a nyílt lelkiismeretvizsgálat helyett, a hallgatás mellet döntött, az időre bízta a maga által okozott sebek gyógyítását, ahelyett, hogy vallomásával és bocsánatkérésével, évtizedekkel ezelőtt ezt bátorságát összeszedve segítette volna. Na, de hányan tették ezt meg? Én magam csak egy embert ismerek egykori kollegáim közül.

 

Sietek megjegyezni, hogy semmiképpen sem szeretném, ha pályám kezdetein elkövetett kezdeményeimet összehasonlítaná az olvasó bármely hasonló témájú irodalmi alkotással, vagy arra gondolna, hogy ezek mostani közlésével különbnek, utólag jobbnak, ellenállóbbnak, a helyzetet világosabban átlátónak szeretném láttatni magam. Éppen azt vizsgálom, hogy erősen balos indíttatásom ellenére, miért nem váltam magam is nyakló nélküli hozsannázóvá. Miért nem merítettem nagykanállal a kivételezetten jó káderlappal rendelkezőknek kijáró bográcsból? Azért nem, vallom most meggyőződéssel, mert szüleimtől és a Ref. Kollégiumban tanultam becsületet. Utáltam a protekciót, az uram-bátyám féle kapcsolatokat éppen úgy, mint a mesterségesen kialakított élcsapat gyakorlatát, hiszen ők is, a maguk felé fordított kezű szenteket túlhaladva nem a köz, hanem a maguk javára cselekedtek.. Anyám önmarcangoló kételkedését, a hozzánk közelállók kérlelhetetlen kritikáját tanultam, amely a magunkban forgatott kés fájdalmával járt, soha sem hozsannázással, a magunk fajtájának egyoldalú dicséretével.

Javamra írom, hogy korai irományaimból akkoriban, amikor ezért előnyökhöz juthattam volna, egyet sem adtam közlésre, irodalminak akart dicshimnuszokat később felszólításra sem írtam. Talán, mert nem voltam ráutalva? Mert görcsösen visszatartott minden ilyesmitől az anyámtól örökölt kritikusi szellem, az apámtól kapott törtetés ellenesség és a klikkezés utálata, a nyakló nélküli önmegvalósítás vágya, a sokakat ferde utakra sodró karrierizmus. Munkál bennem a máig érő önmarcangolás, ami nyitva tartotta szemem, ismereteim gyarapodásával egyre inkább tudatában voltam annak, hogy tudásom édeskevés. Szókratészről még nem is hallottam, amikor úgy éreztem, hogy igazságaim, bármennyire is erőltetem a magamét, nem egyebek kevés ismereteimből sarjadt értéktelen objektív véleményemnél.

Egy vagyok a sok közül.

Még hosszú út állt előttem, addig, amíg rájöttem: nem tudok semmit.

Ilyeneket írtam vívódásaimról:

 

 Sakkjátszma

 

Mattot adok magamnak a kérdéssel:

Hova, merre mész?

S gyatra gondolatméréssel

azért is merész

terveket szövök.

 

Távlatok ködét markolom erősen

Mért is teszem?

Kérdésre kérdést vet velősen

Az élet, az eszem.

S én csak nyögök.

 

Hiába mind a sok sakkoztatás?

Vége ugyanaz?

Kell nekem gondolatrakás

melyen igaz

emberré növök!

 

Ez így van! S mégis mattot érzek

szívembe néha.

Magamban hordott kérdések

válasza léha.

S mint a pléh: zörög.

 

Az életben, mint sakktáblán ugrálok

S az csak megy tova.

Nagy sietve futok, sáncolok,

De hogyan? Hova?

Választ kér velőm.

 

Hát jól figyelj agyam: az élet

fehér és fekete

kockáira beüt. Nagy tétet

vontat maga mögött

és piásztusi.

 

De a játszma enyém, meg kell nyernem.

Nincs következő.

A közös gondola t– a célt mernem

kell követni. Ő

És én: Mi vagyunk!

 

(1959)

 

Ennyit az indulásomról, s változást a világ józanabb megítélésére az újságírói főiskola tömény, a hétköznapi történésekkel ellentétes propagandaszövegeinek mondvacsináltsága  hozott számomra, amit Varga Mihály kollegámmal együtt Svejk történéseiből, napi adagokban mért elhessegetésekkel próbáltunk ellensúlyozni, ez erősítette bennem a groteszk látásmódot, amelyben egyszerre láthattam a kor naiv eszméit és a görögök által két és félezer éve megfigyelt társadalmi fejlődés akadályait, azt a bumerángot, amit mindig későn veszünk észre ma is: a emberi jellemhez hasonlóan a társadalomban bekövetkező különféle államformákban, az arisztokratikus jónak hitt társadalom után következő timokráciában a dicsőségvágyat, az oligarchikusban a szabadságvágyat és a tyranikusban az önkény mindent mérgező elburjánzását. A szegények lázadása a gazdagok ellen demokráciát hoz, aztán mindig akadnak valakik, akik zsarnok-uralommá alakítják. És aztán kezdődik minden elölről.

Az a furcsa, hogy ismereteink hiánya miatt ismétlődnek a dolgok, sovány véleményeinket röptetjük bumerángként, mindig a hangosabb, a törtetőbb a győztes, a tömeg úszik az árral, és minden időkben a sunyin igazodók, az érdekemberek, a talpnyalók járnak jól. Mindenkor újraélednek, miközben még születése előtt mindig meghal a várva várt igazság.

 

Főiskolai újságírói képesítéssel visszakerültem a művelődési rovatba, ahol, a többi rovatokhoz hasonlóan, időnként újabb kollegák érkeztek. Szobánkban négy íróasztal volt, a keskeny és sötét folyosóról nyíló ajtó baloldalán Kozma Elza ült, vele szemben én, Mezei Jocó a pártélet rovatba vezető ajtó mellett, az ablaknál, átellenben pedig Német Ernő, aki az Ifjúsági oldalt szerkesztette, és mert az akkori A3-as nál nagyobb, lepedőnyinek nevezett újságoldalakon mindig akadt hely, időnként „megkarcolta” az összeállítást, ami azt jelentette, hogy írt bele valamilyen erkölcsnevelő jellegű, fiataloknak való karcolatot.

Kérésére szívesen vállaltam a különmunkát az ifjúsági oldalra.

Bánffyhunyadtól a Királyhágó felé vezető nemzetközi úton van egy néhány kilométeres nyílegyenes út. Fiatalok közmunkában jegenyefasort ültettek az út két oldalára. Az erről szóló beszámolómmal a munka részesének éreztem magam, s mindannyiszor, amikor a messziről pompázó égig érő jegenyesor között autózhattam, magaménak éreztem fokozatosan növekvő, festői szépségét, s gyászoltam, amikor, évtizedek múltán a gyorshajtásos balesetekre való hivatkozással valamennyit kivágták.

Német Ernő olykor bátyámként segített az életben való tájékozódásban, sajnáltam, hogy a nagyobb fizetésért cenzori állást vállalva távozott a szerkesztőségből. De cenzorként is, azon kevesek közé tartozott, akik megmaradtak rendes embernek, figyelmeztetéseivel sokat segített a magyar lapok munkatársainak, hogy elkerüljék a cenzori hivatal meglepetésszerű leleplezéseit, felkészülten várják az írásaik ellen felhozott vádakat. Olyan hivatal volt akkor a cenzori, hogy magától értetődőnek tudtuk, közülük toborozták a besúgókat, de Német Ernőről másokkal egyetértésben, soha nem tételeztem fel, hogy elvállalt volna ilyen szolgálatot is.

A cenzorok elleni hadakozásaimban a legemlékezetesebb győzelmemet az ifjúsági lap rovatvezetőjeként vívtam. Lapfelelősként, de kötelező bukaresti ott-tartózkodásom alatti másfél évem alatt általában késő estig a Sânteia Házban tartózkodtam. Az egyik este, a nyomtatás előtti cenzori jóváhagyásra várva, cseng a telefon, és legundokabb magyar cenzorunk kimért hangon bejelentette, hogy hetilapunk legjelentősebb anyagának akart nagyriportunk: „Nem megy!” Főszerkesztőnk ajánlása, de korábbi sajtógyakorlatom szerint is tudtam: cenzorral vitatkozni fölösleges. Szolgálatkészen jelentettem az elvtársnak: „Semmi vész! Spalton küldök egy másik, azonos terjedelmű riportot. Remélhetőleg abban nem talál politikai hibát!” Nem így történt. Félóra múlva telefonált: „Nem megy!” A számfelelős legyen türelmes, nekem fát vághatott volna a hátamon, fiókom tele volt kiváló munkatársaim nagyriportjaival, amelyek, kiszedve mind közlésre vártak. Küldtem a következőt. És utána, pisszenés nélkül, szép sorjában még további négyet. Egy sem felelt meg a cenzor szerint. A hetediket, anélkül, hogy hangomat megemeltem volna, a következő figyelmeztetéssel küldtem: „Kedves elvtársam! Ha ez sem megy, a következő anyagunkkal együtt küldöm a pártkönyvemet is! Kérem, legalább azt fogadja el!” Hatott a figyelmeztetés. A hetedik riportban, csodák csodája, nem talált kifogásolnivalót. És aztán a visszautasított összes riport rendre megjelent. Olykor jól jött, és másoknak is hasznosnak bizonyult ügyeink intézésekor pártkönyvünk felemlegetése. Egyszer Cseke Gabival ily módon sikerül ifjúsági lapunk s a magunk becsületét is megmentenünk. De erről majd odébb, az Ifjúmunkásról szóló fejezetben.

 

Az Igazság művelődési rovatában kisebb-nagyobb ideig dolgozott néhány gyakorlott újságíró: Sólyom Lászlóra és Pál Árpádra emlékszem. Később Katona Ádám vezette emlékezetesen ezt a rovatot, de akkor már nem voltam a lapnál.

Mezei Jocót, egy mondvacsinált hiba okán kirúgta a főnök. Ennek története a következő.

Egy megyei tárlatról írt beszámolója kapcsán véleménykülönbség alakult ki Jocó és Kovács András (volt Andor) között. Előttem történt. A főszerkesztő a szocialista építés témájú realista műveket méltatta, Jocó a formabontó alkotásokat, amelyből a szigorú zsűrizés ellenére, időnként bejutott egy-egy a megyei tárlatra. Jocónak. ügyvédi hangvételű és esztétikai szakszavakkal tűzdelt cérnahangú érvelésével sem sikerült változtatnia a főnök véleményén, végkövetkeztetésképpen határozott kijelentést engedett meg magának:

– Kovács elvtárs, te nem értesz a képzőművészethez…

Kovács András magasba emelt gesztikuláló jobb keze hirtelen megmerevedett, olyanképpen, ahogyan ez a tévé meghibásodott képernyőjén szokott megjelenni az állókép. Semmi hang. Jocó a kimondottakért, Kovács a sértésért némult meg. Aztán a főszerkesztő sarkon fordult, az ajtót, nem a tőle megszokott körülményeskedően, hanem haragos indulattal csukta be maga után. A történtek következményeként, a Jocó írásaira kapott érdemjegyek rendre hetes alatti minősítéssel jelentek meg a szerkesztőség faliújságján. Ez azért volt keserű pirula, mert a hetesen aluli jegyű anyagokra nem járt akkordpénz. Az érdemjegyek megtámadhatatlanok voltak. A vitát megelőzendő, nem tudhattuk, hogy a főnök vagy a főtitkár osztályozott.

Titkolt célkitűzésem szerint, akkor voltam elégedett magammal, ha hetenként legalább egy tízes riportot írtam. De már a Jocóval történtek előtt nyeltem nála keserűbbet is, amikor főszerkesztő úgy akart leszoktatni a heti filmkrónika írásról, hogy kijelentette, tőle írhatok, de pénzt érte nem kapok.

Filmismertetők írására az bíztatott, hogy minden csütörtökön délelőtt három-négy új filmet vetítettek az újságíróknak a Nádas-parti filmraktárban. Elza és Jocó egy-egy filmről írt a hétfői lapszámba, de hetenként rendszerint legalább három új film került a kolozsvári mozikba.

Már azelőtt érdekelt a filmesztétika, arra gondoltam, hogy ne elégedjünk meg a filmek tartalmi ismertetésével, hanem apránként nyújtsunk olvasóinknak többet a filmnyelvről való tudnivalókból. Ugyanúgy, ahogyan zenei műveltségem gyarapításához, akkoriban a budapesti Gondolat kiadónál megjelent Romain Rolland két kötetes zenei kritikáit megszerezve a kiváltságosok könyvstandjáról, sűrűn lapozgattam, olvastam és kijegyzeteltem Balázs Béla világhíres filmesztétikáját is, járattam a magyarországi filmszaklapot, kézikönyvként használtam Bíró Ivett filmnyelvről írt könyvét. A fővárosi gyermeklapba gyermekszereplők párbeszédes formájában filmnyelvet ismertető sorozatot kezdeményeztem. Nem rajtam múlott, hogy nem sikerült. Egy filmoperátor leánya foglalta el a filmrovatot, sorozatom anyagát nyilván elfektette, mert nem érdekelte a filmesztétika, a filmsztárok iránti rajongásnak hódolt.

Nem nagyon bántam, hogy nem kerültem közelebbi kapcsolatba a Jóbaráttal. Kolozsvári munkatársától, a csinos Horváth Stefániától éppen eleget tudtam szemellenzős és szolgalelkű főszerkesztőjükről, ahhoz, hogy végleg elmenjen a kedvem dolgozni az általa uralt gyermeklapnak. Halottam Szabó Zsolt kálváriájáról, amihez a főszerkesztőnek is köze volt. Szabó a gyermeklap egyik pályázatán nyertes olvasóknak tábort szervezett. A magyar tábor nyilván nem volt a hatalom ínyére, megvádolták mindenfélével, s mennie kellett a laptól. Később ez a főszerkesztő Kolozsváron megtelepedve, családi vállalkozásba: ifjúság könyvkiadásba kezdett. Az Erdélyi Kiskönyvtár terjesztésének gondjával próbálkoztam nála, aztán egy humoros kiadvány indításának terveit, majd hasznos könyvek kiadását ajánlottam figyelmébe, de meggyőződhettem róla, hogy közügyeinkből csakis a pénz érdekelte.

Az Igazság napilapban egy esztendeig írtam ingyen filmkrónikáimat, mert fontosnak tartottam a filmnyelv ismeretének elősegítését. Engem igazolt az is, hogy Magyarországon a filmesztétikát az elemi iskolai tantárgyak közé emelték, hogy a 21. századra értőbb, a filmnyelv alapvető ismereteivel rendelkező közönséget neveljenek.

 

Az Igazságnál az akkord megvonásánál durvább büntetésnek számított a soron kívüli tisztafej szolgálat, és még súlyosabb a néhány hónapig tartó nyomdai összeolvasó szolgálat. De gyakornokokat is beosztottak erre a munkára. Magam is végeztem néhányszor ezt a könnyű, de unalmas munkát. Volt egy középkorú, művelt és feltűnően határozott özvegyasszony, Dőryné, aki úgy jelent meg a munkahelyén, mintha nem a nyomdafestékes kefelevonatok közé, hanem a színház zenekari ülésébe készült volna. A spaltokra várva, vele irodalomról, városunk érdekes embereiről lehetett beszélgetni. Volt néhány fiatal munkatársunk, akiknek állítólag megengedte, hogy a sokszor éjfélig tartó munka után hazakísérjék.

Az Igazság akkoriban a romániai magyar újságíróképzés nem hivatalos iskolája volt. Négy-öt gyakornokot vettek fel három vagy hathónapos időre. Nyomdai összeolvasáskor tanulhattak – tanultam magam is – nyelvhelyességet, helyesírást, nyomdahiba vadászatot.

A tisztafej szolgálatot véglegesített újságírók végezték. Az összeolvasók az ólomba öntött betűk hasábokba rendezett kefelevonatairól olvasható szöveget összevetették a kéziratokkal. A javítás után a tördelő nyomdász oldalanként készítette a lapot. A tisztafej, rendszerint éjfél előtt kezdett és hajnalig olvasta a tördelt oldalak kefelevonatát. Minden sor fontos volt, mert gyakori volt a sorcsere. Sietnie kellett, mert ha nem indult idejében a körforgógép, a nagytekintélyű, a fiatal újságírókat fiainak tekintő, Wazelischen Ferenc gépmester idegeskedett, szigorúan szentségelt, mert a lapnak, a hajnali vonatokat indulásáig el kellett jutnia a vasútállomásra. Ha késett a nyomda, az újságot Kolozs tartomány távolabbi részeibe már csak másnap kézbesíthette a posta.

Mezei Jocó veszte az volt, hogy miután végigbogarászta a kész lap összes szövegeit, a harmadik oldal aljára tördelt kép helyén elmaszatolt fekete pacnit látott. A képeket cinklemezre maratta a nyomda, a tördelőnek csak arra kellett ügyelnie, hogy pontosan beférjen a titkár által rajzolt terv szerinti helyre. A kefelevonat készítésekor megtörtént, hogy a lemez elmozdult, az ólomba tördelt oldalon, oda a kelleténél több festék jutott, s ilyenkor kivehetetlen volt a kép tartalma. Jocó aláírta és lepecsételte az ellenőrzött lapot, amelyen szerepelnie kellett a Bun de tipar (Nyomtatható) mondatnak.

Délfelé, amikor az éjszakázástól álmosan és fáradtan Mezei Jocó belépett a szerkesztőségbe, a titkárnő figyelmeztette, hogy sürgősen jelentkeznie kell a főszerkesztőnél. Bekopogott. Negyedóra múlva megnyúlt ábrázattal lépett ki a főnök szobájából. Ki volt rúgva. Megbocsájthatatlan hibája: a szóban forgó kép tótágasban jelent meg a lapban. Szokatlanul szigorú döntés volt ez, mert a kép valami kulturális eseményről készült, nem minősült politikai jelentőségű hibának, mint például a nagybányai pártlap pártkonferenciáról szóló beszámolójában a büró tagok helyet megjelent bőr tagok kifejezés, amely az aktivisták által kedvelt bőrkabátra, bőrkabátosokra utalt, s amiért a főszerkesztőt is leváltották.

Jocónak mennie kellett, de összekötetései révén, kis idő teltével, tíz esztendőre fővárosi napilaphoz, az Előréhez került, onnan a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácshoz, később Művelődés folyóirat főtitkára, 1989 decembere után pedig egy ideig a lap főszerkesztője volt.

A sors fintora elbánt az Igazsággal és az Előrével is. A diktatúra végén, olvasói, a lapcím egy-egy betűjének elhagyásával (I)Gazságnak és (E)Lőrének minősítették. Fájdalom, hogy mindkét lapnak munkatársa voltam. Egyiknél jó időben, a másiknál elmenőben. Így, hol büszkélkedhetem, hol sajnálkozhatom a sors kifürkészhetetlen játékán.

 

Kozma Elza gyermeknevelési szabadsága idején a művelődési rovatot vezettem. Lászlóffy Csaba mellé Bazsó Zsigát vezényelték hozzánk a mezőgazdasági rovatból. Csaba már akkor agyonfoglalt, örökké dolgozó, ügyintéző, mindenhova rohanó, lázadó ember volt. Olyan ember, akivel vitatkozni kellett, nemcsak lobogó vérmérséklete miatt, hanem mert érdemes volt. Ehhez persze szükség volt némi tűrőképességre, mert Csabát lobbanékony természete mindegyre kilőtte íróasztala mellől, hogy fenyegetően ott hadonásszon ellenfele orra előtt. Nem szerettem a főnöki szerepet, parancsolgatás helyett a kapott feladatok méltányos elosztását javasoltam. Zsiga, a kényelmetlen feladatok ellen némi értetlenséget mutatva védekezett. Hagyta, hogy részletesen elmagyarázzam, miként képzelem egy-egy fentről kapott feladat teljesítését. Ilyenek voltak a művészi mozgósító brigádok kiemelt támogatásának céljából munkatervbe iktatott kötelező írások.

 

Nem tudom, ki találta ki, egyszer csak ott találtuk magunkat valamelyik klubban, a színpadon különféle gyárakból, és üzemekből csasztuska brigádok sorjáztak, rigmusba szedett szövegeikben különféle termelési kérdések szerepeltek: ostorozták azokat, akik selejtet gyártottak, akik késtek és lemaradtak a szocialista munkaversenyben. Szovjet mintára készültek ezek a műsorok, amelyekben a dicséretnek és a párt iránti hálaadásnak kellet dominálnia, hogy pozitív hangulatú legyen. A bírálat az osztályharc szellemében többnyire az adminisztratív dolgozókat érinthette. Írni ezekről kín volt. De, mint sok más minden azokban az időkben, ez is „fokozódott”, a pártbizottságok irányításával a kultúrmunkának feladata volt elősegítenie a termelést. A mozgalmat terjeszteni kell, szólt a feladat. Kiterjeszteni kellett, például a mezőgazdaságra.

Groteszk látásmódomnak és apámtól örökölt csúfondárosságomnak köszönhetően munkatervünkbe vettem: akciót kezdeményezünk a mezőgazdasági termelés növelésének céljából – a kultúra segítségével. Az ilyen megfogalmazásokkal akkoriban tele voltak mindenféle akciótervek. De mert az aktivisták. primitívségükben az eredményesség számokba sűríthetően konkrét kimutatásának lázában éltek, felvázolt tervemben egy termelőszövetkezeti tehenészet szerepelt, ahol a tejtermelés növekedésében – úgymond –kimutathatjuk a kulturális rendezvények hatását. Tervem sikerének elismeréséhez az kellett, hogy testvérlapunkat, a Făclia művelődési rovatát is bevonjuk az akcióba. Ottani kollegáink az újságírás pártvezetőknek leginkább megfelelő és legegyszerűbb módját gyakorolták: a különféle gyűléseken, elemzéseken elhangzott beszédek szövegeit néhány ceruzavonással saját cikké változtatva adták nyomdába. Így sohasem tévedtek, nem pazaroltak időt és energiát arra, hogy saját véleményüket megfogalmazzák, másrészt ellenőreik saját szövegeiket láthatták a lapban, az újságíró munkáját ilyen szolgálatok függvényében értékelték.

Egykedvűen fogadták tervemet a Făclia művelődési rovatában. Rovatvezetőjük Kozma Elza félig sikerült mása, gyengébb változata volt. Beleegyeztek a közös akcióba, amiért főszerkesztőm is hálás volt, mert állandó feladatául kapta a két lap munkájának összehangolását. Erre egyrészt az Igazság jobb irányítása és ellenőrzése végett, másrészt a román lapban megjelent írások fordításban való közlésének állandósítása céljából volt szükség, amelynek átlátható végkimenetele az volt, hogy a magyar lap munkáját korlátozva, fokozatosan mindössze néhány fordítóra bízzák a magyar lapot. Általános igyekezet volt ez, a helyi ellenállástól függően így történt ez országszerte. Ennek tudatában voltunk.

Egy mezőségi falu termelőszövetkezetének tehenészetét választottuk az akció helyszínéül. Két vagy három hónapig különféle népnevelő előadásokat, brigádműsort, szórakoztató rendezvényeket szerveztünk, amelyekről a tejtermelés eredményeiről sem megfeledkezve, olykor oldal-összeállításokban részletesen beszámoltunk. A tehenek is részesültek a kultúrából, mert az istállókban, a gané lé bőségét meghaladóan, éjjel-nappal folyt a román népi muzsika. A végén a lehető legnagyobb csindarattával zártuk az akciót, és kimutattuk, hogy a művelődési tevékenység fellendítésének eredményeképpen, a tehenek, az akció kezdetén mért mennyiségnél literekkel több tejet adtak. Tavasszal kezdtük, nyáron végeztük, és rovatunk anyagainak szerkesztésénél végig röhögtünk azokon, akik bevették ezt a nyilvánvaló hülyeséget. A rendszerváltozás után vitatkozni kelt kedvem azokkal, akik saját gyávaságukat védve, azt állították, hogy a sajtó emberei részéről nem volt semmiféle ellenállás, semmit sem tettünk az elhatalmasodó hozsannázás ellen. Én ellenszegülésnek éreztem akkor, még az olyan túlzásokat is, amikor a gyűléseken, a pártvezetőknek kijáró tapsot kierőszakolták a beépített emberek, de mi eltúlozva, megálljt parancsoló figyelmeztetésük után, úgymond „orrvérzésig” tapsikoltunk. A hozsánna groteszk túlzással nevetségessé válik. Svejk szelleme dolgozott bennünk. Különben, a reánk erőltetett gondolkodásnélküli cselekvések, idegileg felőröltek volna. Ilyen volt ez a tejtermelést gyarapító, sikeresnek elkönyvelt akciónk is.

Évekkel később, amikor egy elégé műveletlen ember felügyelte a megyei pártbizottság részéről lapunkat, a reánk parancsolt vezércikk sietős fordítása alkalmából, hasonló túlzással fogalmaztunk László Fricivel a következő hűségnyilatkozatszerű román nyelvű mondat fordítását: „Gondolkodás nélkül követjük a pártot….” Pontosan így jelent a lap első oldalán. Meglepetésünkre a felügyelő is észrevette, és telefonon, a tőle szokatlan, csaknem vidám hangon közvetlenkedve, reánk szólt: „Jól van, fiúk, így kell ezt csinálni!” Ez a dicséretnek maximumának számított, s bennünk egész hétre való jókedv kerekedett.

Egy időben, amikor a levelezési rovatot vezettem, s önszántamból, hogy megmutassam elődöm tehetségtelenségét és lustaságát az adminisztratív munkában, naponta, két-három flekkes hírrovatom mellett, legalább ötven válaszlevelet írtam, és raktam postaládába levelezőinknek és érdeklődő olvasóinknak címezve.

Velem szembeni íróasztalánál, írógépét gépfegyver ropogtatáshoz hasonló gyorsasággal püfölő László Frici munkálkodott. Olykor Figyelem! felkiáltással, íróasztalunktól ellöktük magunkat székestől, és a hátunk mögötti fémszekrényen, kivégzéskor hallható dobpergést percekig utánozva: Idegpróba! Idegpróba! Idegpróba! harsány kijelentéssel, oldottuk a bennünk felgyülemlő feszültséget.  Környező szobákba dolgozó társaink kedvesen mosolyogva érdeklődtek: Orvost hívjunk-e? Avagy elég lesz, ha előkeressük, szekrényetekbe rejtet saját kényszerzubbonyotokat? Percnyi hülyéskedést időnként megengedtünk magunknak, hogy aztán újra süket csendben tovább csattogtassuk ócska írógépeinket.

Ehhez hasonló kényszer kerülgetett akkor is, amikor a szerkesztőségbe igyekezve, időnkénr ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a tetőről a függőfolyosó mellett lelógó rádióantenna huzaljára kiugorva, emeletmagasságban lengjek egy kicsit a levegőben. Neurózisom okát nem ismertem, utólag könnyű volna ezt az akkori ellenmondásos időknek betudni, belemagyarázni a józanésznek ellentmondó megpróbáltatásaim tudatalattinkban jelentkező részeként, de nem látom okát, hogy mentő körülményként említsem, hiszen, másokhoz hasonlóan, meggyötörtségünk országosan általános volt.  Környezetünk csodálkozásával, majd hibbantságunkat elfogadó megszokottságukkal nem törődtünk.

Kovács elvtárs időnkénti szemrehányására, miszerint Frici, valamiért megint „zavarba hozta a lapot” színlelt komolysággal egyszer azt találtam mondani: „Ezek bizony súlyos szavak, Kovács elvtárs!” Ő pedig fogta a mondat csúfondáros végét, és mérgében kitört: „Fegyelmet! S ha nem tetszik, elmehetsz! Elmehetsz írónak!”

Frici ezt később, főszerkesztőnket utánozva gyakran addig emlegette, amíg – mit tehettem – megfogadtam. Nem történt észrevétlenül, mert akkor, ezen a pályán, úgy tűnik, éppen üresedés volt, többen is próbálkoztunk. Külön-külön, és együtt is, amikor délelőtti kávézásunk idejére csoportot alkotva rendszeresen találkoztunk az Egyetemi Könyvtárral srégen vis à vis cukrászdában.

A hatvanas évek közepén jártunk, Cseke Gábor, aki egyetemi hallgatóként elsőként az Igazságban jelentkezett az újságírást próbálva, magyar irodalom szakos tanárként került a bukaresti Ifjúmunkáshoz, és tudósítóként célszerűnek tartotta naponta megjelenni körünkben, mert az igaz ugyan, hogy a nekünk való témák a földön hevernek, s azokért rendszerint le is hajoltunk, de mindet nem írhattuk meg, csereberéltünk témát, beszélgettünk szakmán gyakorlatban hasznosítható fogásairól.

Sokunknak az első mondat kiokoskodása volt a legnehezebb, ezért a reggeli órákban a szerkesztőségbe való érkezésünkkor gyakran elhangzott a tétovázok szájából: Nincs egy jó kezdőmondatod? Nekem mindig volt tartalékban egy-egy ilyen mondatom, s nem fukarkodtam vele, mert egy sör volt az ára.

De kávézásunk idején, talán éppen a poéta doctus címmel felruházott Gabi jóvoltából, a lapokban megjelent érdekesebb írások mellett az irodalom is szóba került. Nem tudom kinek az ötlete volt, hogy irodalmi próbaként írjunk regényt. Megegyeztünk, hogy flekkenként haladunk, szép sorban egymást követve szőjük a regény cselekményét, külön élvezet volt, valamely félbehagyott történés titkát kibontani, és a folytatót fogas feladat elé állítani, hogy mindig valamilyen váratlan történjen hősünkkel, és az újabbakkal, akiket kitalálni, és körömnyi jellemzéssekkel szellemesen ábrázolni lelkesen igyekeztünk. Ábécé sorrendben a regény szerzői, emlékezetem szerint: Bazsó Zsiga, Cseke Gábor, Kiss János, Nagy Karcsi, Orbán Feri, Sinkó Zoli és jómagam. Folytatásainkat nevünkkel nem jegyeztük, elégtétellel nyugtáztam, amikor humorban bővelkedő egyik folytatásomat Sinkó Zoli javára írták.  Harminc vagy negyven valahány oldalig jutottunk, az időnként kényszerű munkahelyi feladatok és családi okok miatti távollétünk miatt lassan haladtunk, majd ez is, mint sok más kezdeményünk, valahogyan abbamaradt. Évtizeddel később Orbán Feri bukkant kezdeményünkre valahol, azt hiszem mindannyian sajnáltuk, hogy elmaradt a folytatás. Hasznos játék volt.

Számomra indíttatást jelentett, hiszen első regényem megírására ösztönzött. 1968 tavaszán tettem le kávéházi asztalunkra azt az irattartót, amelyben regényem kézirata volt. Tömösi vakációm két hete alatt, minden második napon írtam, abban csendes szállóban, ahol azelőtt négy esztendővel feleségemmel töltöttünk boldogan szabadságunk, megkésett nászutunk. „Szabadnapjaimon” bebarangoltam a környéket, kalucsniban megmásztam a hóban a Nagykőhavast, amiről másnap néhány oldalas riportot írtam a fővárosi napilapnak.

 Cseke Gabi olvasta először regényem. Bíztatott, Kiss János pedig azzal segített a címadásban, hogy aláhúzta egyik mondatomat, így lett, több mint negyven címváltozat közül, az Igaz Szó irodalmi folyóiratban folytatásban megjelenő regényem címe: Köszönöm jól vagyok.

   

Mezőgazdasági akciónk vége az lett, hogy a megyei pártbizottság dicséretben részesítette a két lapot. Nyilván sokan voltak, akik átlátták ostoba együgyűségünk, kézlegyintéses mosollyal adták értésünkre rejtett véleményük, együgyűségünk ellen szólni nem volt ésszerű, nem mertek. Pontosan így történt ez a különféle országos politikai és gazdasági döntésekben is, a bológatójánosok országa lettünk, a felülről jött útmutatásokkal nem ellenkezhetett az, aki karrierét féltette.

Ez a fajta vezetési mód annyira beidegződött, hogy még a svédországi magyarok tevékenységére ma is kihatással van, azok magatartásából visszaköszön, akik ezt fiatalabb korukban szívták magukba, és képtelenek szabadulni tőle, nemcsak tudatlanságból gátolnak minden alulról jövő kezdeményezést, hanem mert ez a pártvezetési módszer a hatalommegtartás és klikkszervezés bevált eszköze ma is. Két okból kénytelen vagyok ilyen megjegyzésekre. Egyrészt, mert múltunkkal, múltammal való leszámolásomkor, úgy érzem, jegyeznem kell a régi beidegződések máig érő káros hatását, másrészt, korom figyelmeztet, ki tudja, jut majd időm Északi fényben című negyedik életrajzi kötetem megírására, s arra, hogy ezt az időrendileg odatartozó dolgot kifejtsem a velem történtek és szomorú tapasztalataim alapján.

 

Miután Kozma Elza visszatért munkahelyére, érdemeim elismerése mellet vagy éppen azért, áthelyeztek a pártélet rovatba. Dózsa Sándor párttitkárunk, miután Ördög Bélát, valamilyen depressziós betegsége miatt – feltételezésem szerint ő, idősebb lévén, nem talált a mi idegpróbánkhoz hasonló feszültség-levezetési módot – a pártélet rovatvezetőjeként hónapokig nélkülöznie kellett, egyedül maradt. Szobája a művelődési rovatból nyílt, védett, csendes hely volt. Miért éppen én kerültem a pártélet rovatba? Nyilvánvalóan azért, mert én voltam a frissen végzett pártfőiskolás, a pártélet javításának céljából a főnöknek, felfelé is indokolhatóan, velem kellett megerősítenie a rovatot.

A pártélet rovat írásait nem lehetett elolvasni. Olyan brosúra ízű, aktivisták által agyonkoptatott mondatok sorakoztak és ismétlődtek cikkről cikkre, melyeknek egyedüli célja az volt, hogy a pártpropagandával foglalkozó aktivisták ne találjanak benne kivetnivalót.

Nem volt kedvem Dózsa írásait utánozni, ezért a pártélet szélsőséges területeiről merítettem témáimat. A pártalapszervezetek kötelező gyűlésire járva, a munkahelyi fegyelem, a viselkedés, a közhasznúság, a munkabiztonság, a szakképzés és egyéb ilyen, belső pártéleti kérdések fogalakoztattak. Emlékezetes, ezt a visszajelzésekből is lemérhettem, egyik írásom, amellyel a párttagok példamutatásának szükségességéről, a sportpályák lelátóin való viselkedésről indítottam vitát. „Jó, jó, de a szocializmus építésének más, fontosabb területe is van - jegyezte meg lapelemzésen rovatvezetőm, és sorolta: a szocialista munkaverseny, a selejt elleni küzdelem, a pártoktatás stb. Rosszallásának alapja az volt, hogy a párttagok kötelességszerű élenjárását, holmi civiltevékenységre való biztatással kisebbítem, a pártszervezetek tekintélyét a tömegszervezetek szintjére redukálom.

Most, félévszázaddal a történtek után, nemcsak akkori magam látom, hanem társaim viszonyulását a szocialista rendszerben meghonosodó gondolkodásmód hatókörében, és nem hiszem, hogy felmentenünk kell magunkat. Számosan voltunk, akik hittünk a közösség formáló erejében, a megfeszített munka hasznában, a erkölcs szocialistának nevezett tisztaságában, amelybe mindent belefoglaltunk, amit szüleinktől, nagyszüleinktől és környezetünktől tanultunk, észrevétlenül magunkba szívtunk, és ezek a tanítások a vallásórákon hirdetett istenhiten kívül, ugyanazok voltak, amit a Bibliából tanultunk. Az egyszerű emberekre nem különösebben hatott az osztályharc tudománya, ők szocialistának akart világukba magukkal hozták a társadalom örökös kettéosztottságának fájdalmát, a szegényekre és gazdagokra osztott különféle sors igazságtalanságának érthetetlenségét. A szocialista propaganda éppen olyan erővel hatott, akár a napjainkban is előszeretettel használt, népbutító nacionalista és soviniszta nézetek, amelyek egymásellen uszítanak nemzetiségeket, hogy eltereljék a figyelmet a hatalom visszaéléseiről.

Utólag sem menthetjük fel magunk, hittünk a meghirdetett új világban, és írásainkkal terjesztettük ezt a hitet. Párttagságunk vállalása csak most, utólagosan tűnik hibának, hittem magam is, hogy egyféle emberi minőséget jelent, hiszen két évig voltam tagjelölt, és a főiskola félezernél népesebb tagszervezete szavazta meg felvételemet.

A pártfegyelemre való hivatkozással végzett különféle megbízatások, amelyek annyira meghatározták apám életét, engem akkor még nem érintettek, később okoztak gondot, amikor a gondolkodásnélküli élenjáró csapattá szigorított egyesület katonás fegyelmet állandósított, és a párthierarchia alacsonyabb fokán álló vezetők egyre gyakrabban használták a „…nu se discută!” (… nem vitatható!) parancsot. A gyárban dolgozó munkások szintjén még sokáig élt a hiedelem, hogy beleszólásunk számít életvitelünk alakításban, utunk pedig nem lehet más, mint a becsületes közös munka anyagi és szellemi felemelkedésünkért.

Ezt bizonyítja az alábbi beszélgetés is, amit régi munkahelyünkön folytattunk egykori osztálytársainkkal a kolozsvári Tehnofrig gépgyárban. A szerkesztőség magnóját kölcsönözve, Mirceával idősebb munkatársaink fölé kívántunk kerekedni, az újságírás korszerű eszközeinek használatával.

Később a nyugatnémet turistákat és gazdag vadászokat kalauzoló László Fricitől vásároltam kisebb, gyenge, de hordozható magnót, s használtam, amíg tönkrement. A nyolcvanas évek elején kaptam feleségem amerikai rokonaitól jó minőségű, zsebbe való SANYO kazettafont, amit sokfelé használtam, egyszer meglepetést okozva, a Központi Bizottság egyik, valamikor illegális tagját, Vince Jánost (akkor már Vinte Joan-t) kérdeztem életéről. Azt hiszem érdemes lesz előkeresnem a mélyinterjú szövegét, aminek közlését, éppen keresztkérdéseim miatt, végül nem engedélyezte a valamikor belügyminiszter helyettesként is ismert vezető. Ezt a szerszámot ma is őrzöm, de nem használom, mert korszerűbb hangfelvevőim között már olyan is akad, amely az órazsebemben elfér, ilyenek között válogatva próbálok lépést tartani az újságírói munkát megkönnyítő sokféle elektronikus felszerelések örvendetes fejlődésével.

 

 

 

 

Aqua_isle by jimmy