Magamról

A körülmények tettek íróvá.
A hangos beszéd majd egymás túlordítozásának egyre terjedő és elriasztó szokása kényszeríttettek a magam elé terített hófehér papír tisztaságával való versengésre. Magamat kívántam tisztázni, azt, hogy mi végett születtem erre a világra. Jó volt hinnem abban, hogy valamiféle küldetésem van, valami apró szerepet osztott rám az élet, amelynek alakításában önismeretem függvényében némi sikerre is számíthatok. Mert szülővárosom levegőjében ott volt, talán még most is ott van, az intés és a bíztatás: „Ha nagy állhatatossággal nem iparkodunk, hogy az időt hasznosan eltöltsük, dicsőség nélkül, barmok gyanánt fogunk az életből kimúlni.” (Apáczai Csere János), „Mindig magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő) és Reményik sorai: „ahol élsz, ott vessd meg a lábad”, hogy az életnyi időt és magunkat el ne fecséreljük.
1935. augusztus 30-án születtem Kolozsváron. Őseim 1453-ban, a város első népszámlálásakor már ott laktak, de dédnagyapámat mostoha sorsa postakisasszony nővérei mellől a Maros-menti Felvincre sodorta, ahol könyvtárral rendelkező Vigadót nyitott a főtéri sarokházban. Nagyapám szabóságot tanult és kétszer sikertelenül próbálkozott Amerikában megvagyonosodni. Apám hetediknek, utolsóként érkezett az elszegényedett családba, kiváló cipészként került aztán vissza városomba, „megszobort” lábbelijeit Párizsba vitték. Anyám Székelykocsárdon született. Kolozsvárra költözve, miután apja, hősi halált halt az első világháborúban, árvaságra jutott, mert édesanyja szegénységükben nem vállalható magzatától csak a maga elvesztésével szabadulhatott. Anyámat tizenhatévesen boronálta össze a rokonság az akkor nála csaknem kétszer idősebb apámmal, aki esztendőkkel azelőtt a kommunistaságot választotta vallásául, verseket írt, és térítőként a falvakat járta szabadidejében. Egyszobás lakáshoz szokott, egész életében elvből, szoba-konyhás otthonnál nem kívánt nagyobbat, ahova olykor magától érthető szívélyességgel befogadott egy-egy sorsüldözött embert. Az egyik aktivista aztán egy évre elszerette anyámat, de a román fővárosban fogant nővéremmel anyám érzéseiben megtisztulva visszatért apámhoz, aki féltestvéremmel együtt visszafogadta.
 
 
De születésem után újra feltűnt városunkban az aktivista, és mert titkon találkozott anyámmal, amit a Farkas utcában véletlenül arra járó apám is látott, és mint később kiderült, sajnálatosan félreértett, önérzetében fellázadva, idegösszeroppanása árán is a válás mellett döntött.
A város peremére kerültem egy jóságos öregasszonyhoz. Három éves koromban még nem beszéltem, négy esztendős koromban pedig csak a román szót értettem. Betöltve a hat évet, harmadnapon iskolába küldtek, de előbb meg kellett keresztelkednem a hidelvei református templomban. Keresztapám, Nägl József mézeskalácsos, egyben mostohaapám: katolikus, nyárádgálfalvai cselédlány mostoha- és keresztanyám: unitárius volt.
 
 
Szűk- és halk szavúságom ellenére hamar megtanultam olvasni, és mert kellett, ordítva mondtam fel az évzárón a reám bízott hosszú, talán tizennyolc szakaszos verset. A mindig szigorú, társaim motyogását akkor megelégelő tanító néni reményvesztetten és dühösen utolsónak engem próbált. Megsajnáltam és nem kíméltem magam, elordítottam a verset. Ettől kezdődően magamat valamely ügy érdekében, ha izzasztó erőfeszítések árán is, de sikerült legyőznöm. Később, a szívemből utált, ilyen-olyanra sikerült nyilvános szereplést is elvállaltam színpadon és a közélet ingoványos pódiumain.
Elemistaként esténként a Görögtemplom utcából leszaladtam az Ellenzékért a főtérre, aztán felolvastam banklinál kalapáló apámnak a fontosabb híreket. Ellenzéki lettem magam is. Apám sohasem tüzelt az „urak” ellen. Éppen csak kivette kezemből az első könyvet, amely ingyenes volt ugyan, de pénzcsinálta írója, a háborút egyoldalúan a „vitéz” magyarok szemüvegén szemlélve és dicsőítve, az ellenséget pedig a foglyok hátából szíjat hasogató fenevadaknak tüntette fel.
Apám éppen csak elfelejtett templomba küldeni vasárnaponként, és ezért minden hétfői hittanórán tagja voltam annak a kicsiny, de összetartást nélkülöző körnek, amelyet a tiszteletes úr kívánsága szerint egymás hajába fogódzva azért alakítottunk, hogy vezényszóra padlóig húzzuk egymás nehezen okosodó fejét.
 
 
Az egyik hétfőn, a csoport állandó tagjaként, a mostoha körülmények ellen lázadozva, megpróbáltam rávenni a büntetésre váró társaságot, hogy csak színleljük a hajhúzást. De nyolc évesen ez a szervezésem nem sikerült, mert akadt egy csökkent értelmű társaságunkban, aki élvezettel kapaszkodott a két keze alá parancsolt „pájszlikba”. Így aztán körbejárt bennünk a fájdalom. Bennem a méreg is rotyogott az értelmetlenséget tapasztalva, és kíméletlenségre késztetett. A tiszteletes úr kéjes mosollyal nyugtázta, hogy kezünkben maradt társaink haja. A törpéknek kijáró első padban ültem és figyeltem a szép szóra. Megragadt a fejemben a tiszteletes úr érzelmes katolikusellenessége. De csak addig hittem neki, amíg a nagyszünetben szolgálatosként kitekintettem az ablakon, és a második emelet magasságából, a tiszteletes úr és a katolikus paptanár jókedvű csevegésének lehettem a tanúja. Valami viccen osztoztak. ráérősen, volt elég idõm, hogy az ablakba gyűjtsem harmadik elemis osztálytársaimat. Hangos szóval hirdettem közben, hogy nem lehet igaz a reformátusok és katolikusok közötti ellentét, ha papjaink ilyen jól megférnek egymással. Egy sápadt zsidó fiúval ültem padban, aki minden nap megosztotta velem finom tízóraiját. Tőle tanultam az okos szelídségből valamennyit. Nem fejezhette be a tanévet. Sárga csillagot viselt, amikor szülei mögött előlem is rejtőzve, utoljára láttam a városban.
Apám verseket írt Móricz Zsigmond lapjának. Többnyire a Kelet Népének a szélére írta, aztán itt-ott megjelent belőle néhány Kopac Károly névvel. „Szántottunk és boronáltunk / Mit vetettünk eltakartuk / Sok a burján, kigyomláljuk / Kikapáljuk, kikapáljuk // Kapáltunk és gyomláltunk már / Mindenkié a szép határ / Imitt-amott pipacs virág / Piros virág, vörös virág // Tavasz elmúlt, jön a szép nyár / Csak azé lesz ki dolgozni jár / Sok pacsirta ifjú s lány / Dalolnak már, dalolnak már // Daloljatok régi nótát / Nem gúnyolják a parasztot már / Kelet felöl nyugatra száll / A napsugár, a napsugár." Ilyeneket írt. Nekem nem mutatta, nekem nem tanította.
 
 
Vallásával együtt járt a példamutatás. Társa, akit sötét szemüveges bácsinak ismertem, virágénekekre tanított, amikor apámra várva házmesteri lakásunkba segítségemmel olykor belopózott. Józsa Bélának hívták azt a türelmes embert. Költő volt ő is. És mást akaró, küszködő ember. Véres halála már akkor megrendített. Pedig otthon nálunk neve sem volt. Nem volt szabad kimondani. Pedig apám az éjszakai londoni magyar adás titkát is reám bízta. Ha mások nem is faggattak erről, az ilyesfajta bizalom kedvelt eledelével táplálkozott a lelkem. Anyám sem papolt, hanem később, amikor még egyszer „megfordult a világ” rendszerint beültetett a külvárosi utcai sejtgyűlésre, ahol nem politikát tanultam, hanem a beszéd és az egymásra figyelés fontosságát.
Apám csavarintosan fogalmazott, csúfondárosan szólt azokra, akik megkerülni próbálták az igazságot. Anyám nyers őszinteséggel beszélt és mindig többet vállalt magára, mint amennyit könnyen elvégezhetett volna. Griffmadárként magát tépte, példát mutatott a kíméletlen önelemzésre. Tisztelettel néztem fel rájuk, öntudatlanul bámultam ősmagyarságukat és megvetettem mindenkit, aki a nyájasság vagy a fennhéjázás lépcsőin nem restellte nyilvánosan gyakorolni a mellébeszélést.
De így nem folytathatom tovább, az ilyenszerű önéletrajzírás nem honlapra való műfaj. Majd ha telik időmből, egyszer talán visszaemlékezéseimet is megírhatom, hiszen némi tanulságot, mint minden ember, magam is összegyűjtöttem gyorsan pergő életemben.
 
 
Iskoláimat Kolozsváron kezdtem. Emlékezetes a Református Kollégiumban eltöltött három háború utáni esztendőm, amikor az ínséges idők ellenére kiváló tanároktól sokat tanultam. Képzőművészeti tehetségnek indultam, az iskola igazgatójáig vittek, hogy apró szobraimat bemutassam. A francia nyelvet szerettem, de a politikai határozatok nyomán műszaki iskolában folytattam tanulmányaimat, és lettem tizenhét éves koromra kazán - és fémszerkezeteket tervező technikus. Apám a „Nem így akartuk!” jelszóval, betegségére is hivatkozva, félreállhatott a diktatúra sodrából, de végtelen becsületessége révén az ingyenes oktatás kiterjesztése után is, tandíjat fizetett értem a középiskolában, egyetemi tanulmányaim költségeit azonban, mostohaanyám félelmeire hallgatva nem vállalta.
Munkát kincses városomban nem találtam, mert a protekciót és akkori káderes ismerőseinket is megvetettem, inkább elutaztam az ország másik felébe, ahol a Duna-Fekete-tengeri csatorna munkálatainál alkalmaztak különféle műszaki beosztásban. A műszaki rajzolás és a géptervezés tetszett. Ennél maradtam a csatorna munkálatainak megszűntekor is. Aztán, hároméves katonáskodás után sem kaptam munkát szülővárosomban. Megírtam az irodalmi lapban, tárcanovellában, hogy elüldöz a város. Pedig nem egyébről, mint, irányított elrománosításunkról volt szó... Az Erdélybe települt románoknak helyet így kellett szorítani, és az erdélyi magyar és német fiatal végzetteket Moldvába, Munténiába vagy Dobrudzsába irányították.
Katonáskodásom idején kezdem el írni. Ismertek a helyi lapnál és végül elfogadtam a felkínált három hónap próbaidőt, szívesen alkalmaztak, utána pedig lassacskán előrehaladtam az újságírói pályán. Két éves újságírói akadémiát jártam, utána magyar és román nyelv- és irodalomtanári képesítést szereztem, végül hároméves sajtóvezető-képzőt végeztem. A kolozsvári napilapot, megcsömörölve a sokszor minimális szókimondást nélkülöző, még a sorok közét is felügyelő szolgálatosokkal tele újságírástól, igazolványomat a titkárnő asztalán hagytam, fél esztendeig a helyiparban kaptam munkát, aztán, egy a hatalommal párbajozó ismerős egyetemi tanár, jó káderlapomra hivatkozva, magunkat védő munkára biztatott. Így történt, hogy az utolsó nemzetiségi művelődésügyi felügyelőként kalotaszegi falvakban végezhettem felmérést, az elsorvasztott magyar könyvellátást próbáltam az addiginál merészebb eszközökkel helyreállítani. Közben csaknem minden romániai magyar lapban közölték írásaimat. Megjelent első regényem, a Köszönöm jól vagyok. A Forrás sorozat legnagyobb példányban megjelent kötete volt. Az egykori, magukat illegális kommunistáknak nevező idősek, Kolozsváron felvásárolták és elégették. Feljelentésük eredményeképpen majdnem tíz esztendeig kellett várnom novelláskötetem megjelentetésével.
 
 
Aztán művelődésügyi munkámat sokallva „jóindulatúan” figyelmeztettek. Kapóra jött a felkérés: elvállaltam egyetlen ifjúsági lapunk nevelési rovatának vezetését. Felújítottam a lap egykori Matinéit, összesen 60-nál több rendkívül sikeresnek mondható rendezvényt terveztem és bonyolítottam le. Új, aktivista főszerkesztőnk ezt nem szerette, azt mondta, hogy „fentről”  eltiltottak további folytatásától. A nyolcvanas évek elején a belügyiek a szokásosnál keményebben rám álltak, feljelentésükkel válaszoltam. A rám kiosztott kapitányt elhelyezték Erdélyből, de még ugyanabban az évben, diák-katonaságát teljesítő fiam, Lippán, furcsa körülmények között, a külvilágtól elzárva, vérmérgezésben kiszenvedett. Később, mert nem vállaltam az államvezetőnek kijáró születésnapi hozsánna megírását, az aktivista főszerkesztő, az általam pártfogolt fiatal munkatársunkkal, fegyelmi úton kívántak eltávolítani a szerkesztőségből. A botrányt elkerülendő, felfelé buktattak: a Napsugár és a Haza Sólymai gyermeklapok főszerkesztésével bíztak meg. A küszöbön álló rendszerváltás nyilvánvaló közeledtével ilyent józan ember nem vállalt, de megkérdeztem néhány, akkori jeles embert és a gyermeklap szerkesztőit, hogy mi a véleményük kinevezésem híréről. Biztattak, hogy vállaljam el, mert ha nem, aktivistát küldenek a nyakukra. Így lettem 1987-ben főszerkesztő. Másfél év alatt korszerűsítettem mindkét folyóiratot, huszonhét új rovatot indítottam, és a pályázatnyertes Deák Ferenc grafikussal korszerűsítettem a képes gyermekirodalmi lapokat. Lányom Svédországba menekülése után családi okokra hivatkozva felmentettek és a fővárosi Előre napilaphoz, - minden kikészítendő vezető siralomházába - helyeztek. Nem sokáig bírtam, hogy a belső utasításoknak megfelelően minden tizenöt sor után a legfőbb vezetőnek vagy nejének a nevét beírják cikkeimbe. Tiltakoztam. Olyan írásokat küldtem, amelyeket eszük ágában sem volt közölni. Végül idegállapotomra való hivatkozással a katonatiszt főszerkesztő fullajtárával „nagylelkű” közös megegyezésben betegnyugdíjba kerültem, utána pedig a rendelkezések értelmében korkedvezményes nyugdíjas lettem.
 
 
A változás után nem vállaltam fizetett munkát, de annál többet dolgoztam az RMDSZ kolozsvári és Kolozs megyei szervezőjeként. Egy az újságírókat, 1990-es újévkor lelkiismereti önvizsgálatra felkérő írásomra a volt hozsannázók, a ma is karriert álmodó fullajtárok, a maguk bőrét mentve, veszett rágalmazásomba kezdtek. A fröcskölődésre a legszükségesebbeket válaszolva visszavonultam az általam legfontosabbnak tartott, az erdélyi magyarság megmaradását valóban eldöntő népnevelés árván hagyott területére. Megalapítottam és bérmentve szerkesztettem a kolozsvári NIS Kiadónál megjelenő Erdélyi Kiskönyvtár sorozatot. Főmunkatársa voltam a napilapként megszűnt, majd hetilapként is sokféle nehézséggel küszködő Erdélyi Híradónak: Kilenc hónapig, ugyancsak társadalmi munkában, rendbe tettem az újraalakult Erdélyi Szépmíves Céh jócskán összezilált szénáját, előkészítettem az újraalakult Céh első könyvsorozatát, összeállítottam a régi és az új Céh 1995-ig terjedő történetét és a Kós Károly hagyományait folytató Emlékkönyvet, megkezdtem a művelődési egyesületként beiktatott Céh erdélyi- és a határokon túli fiókjainak a kialakítását. Hét általam kiképzett és fizetett alkalmazottal, fiatal helyettessel hagytam ott ezt a jobb sorsra érdemes intézményt. Nem az én hibám, hogy végül senkié lett ez az erdélyi irodalmi múltat fenntartani hivatott, nevében és működésében nagy értékű vállalkozás.
 
 
Anyám, apám és végül feleségem tragikus halála után egyetlen megmaradt hozzátartozómhoz, lányomhoz költöztem Svédországba. Azóta három unokámat tanítom anyanyelvére, és a svédországi magyarság Anyanyelvünk Alapítvány nyelvőreként próbáltam magamat közvetlen környezetemben is hasznossá tenni. Közszolgálatként előbb a Lundi Lapot, majd a hat svédországi város magyarjainak, a Koppenhágai Lapot és az Oslói oldalt is magában foglaló, Magyar Liget című, a dél-svédországi magyarok családi lapját alapítottam, és szerkesztem. Indítottam Ághegy címmel a skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyamot, amely immár közel hatezer oldalon, színes mellékletekkel, eddig nyolc antológiának is betudható, kötetben megjelent. 
 
 
Svédországba kerülésem után, szerény életkörülményeim ellenére is kitágult számomra a világ. Jártam a tengeren túl, láttam jó néhány európai fővárost. Régi álmom is teljesült: ellátogathattam egyik ősöm, a pásztói, pokoljáró Tar Lőrinc nyomában, az írországi Lough Derg szigetére, ahol az ezernégyszázas évek elején a világvégét tudták, és a pokol tornácát, a purgatóriumot. Hiszem, hogy a pokol nem a túlvilágon, hanem itt van, a mi, az alvilágnál is félelmetesebb, de egyetlen, és ezért a végsőkig szeretett és megküzdött életünkben.
Erdélyért Teleki Bélához, Wass Alberthez és még sokan másokhoz hasonlóan nem kivagyiskodva, hanem célirányos, kitartó aprómunkával, magától érthető kétlakiságommal is egész életre szólóan elköteleztem magam. Megalázó kisebbségből emberséges kisebbségbe lépve, mindannyiszor a megújuló Európa friss levegőjéből merítek, hogy az otthoni áldatlan állapotok változtatásában, amikor tehetem, segíthessek.
Extra Transsylvaniae non est vita.
Ez a mondás úgy igaz, hogy magam vagyok és maradok Erdély egyik kicsiny darabkája.
Világunk egyre tágul. Nagyon kell akarnunk, hogy emberségességében is mindenütt javuljon az élet.
 
Aqua_isle by jimmy